Amikkel huszonévesen áltattam magam

Minden életszakasznak megvannak a maga önámításai, apróbb tévképzetei. Huszonévesen, életünk erejében azonban még inkább hajlamosabbak vagyunk a nonszensz gondolatok létrehozására. Nem gondolom, hogy egy bizonyos fokig ez feltétlen probléma lenne, néha kifejezetten erre van szüksége az embernek. Ennek ellenére a tisztánlátás nem árt – csak néha fáj -, összeszedtem leggyakoribb önámításaimat.

„Még annyi időm van”

Nem sokszor, de azért előfordult, hogy azt mondtam: „még előttem az élet, hova siessek?” Nagy hazugság nem volt benne, hiszen tényleg előttem volt – és van is. Aztán a diplomaosztómon, amikor egy hosszú, piros szőnyegen sétáltam az idős bácsik felé, beütött: „Tyűha, mintha csak egy hónapja lett volna, hogy beültem életem első egyetemi órájára”.

A következő arculcsapás pedig akkor ért, amikor felhívták rá a figyelmem, hogy az 5 éves osztálytalálkozó idén lesz esedékes. Öt év! Maximum két éve ballagtam el! Ekkor jöttem rá, hogy tudatosabban kell kezelnem a saját időmet, törekednem kell arra, hogy a maximumot hozzam ki az adott pillanatból, mert sokkal gyorsabban száguldanak az évek, mint amit ép ésszel fel lehet fogni.

„Az lehetek, aki csak lenni akarok”

Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt így le merjem-e írni, ugyanis ezt csak féligazságnak – vagy még annyinak sem – gondolom. Igen, mindenkinek megvan az esélye arra, hogy az legyen, aki lenni akar, hogy egy olyan munkakörben dolgozzon, amiben kiteljesedhet – ez az esetek többségében azonban csak rengeteg “előmunkálat” és “életlogisztika” árán érhető el, nem pedig egy szempillantás alatt, varázsütésre.

Ugyanis nem könnyű egy olyan munkát találni, ahol éhenhalás- és számlahalmozódás nélkül is önmegvalósíthatunk. Ha tetszik, ha nem, jelenlegi világunk a pénz körül forog, döntéseink nagy részét elsősorban ennek függvényében határozzuk meg.

A nem könnyű persze nem egyenlő a lehetetlennel. Időbe telt belátnom, hogy a való életben bizony semmit sem adnak ingyen, mindenért kőkeményen meg kell dolgozni, még az álomélethez és az álomfoglalkozáshoz vezető útért is. Hiszem, hogy lehetünk azok, akik lenni szeretnénk, foglalkozhatunk azzal, amivel szeretnénk – csak nem feltétlenül azonnal, egy szempillantás alatt, hanem akár sok évnyi munka és logisztika árán. 

„Ha jól tanulok, sikeres leszek”

Még iskolába koromban ötöst akartam szerezni még abból is, amit egyszerűen rühelltem, ugyanis a jegyek motiváltak. Ezt akkor még nem kérdeztem meg magamtól, de most már igen: minek? Hiszen nem attól leszek majd sikeres, ha az 1-5-ig terjedő skála maximumát érem el! Bárcsak ilyen egyszerű lenne. A jegyek valójában mit sem érnek, talán még valódi tudást sem mérnek. A központi rendszer szerinti értékelés megfelelésre tanít, nem pedig képességre. Most így visszagondolva azt kívánom, bárcsak hidegen hagyott volna a jegy azokból a tantárgyakból, amelyeknek semmi értelmét sem láttam. Bárcsak azt a rengeteg időt és energiát, amit ezekbe a tantárgyakba öltem, abba fektettem volna bele, ami valóban érdekelt. A siker rengeteg mindenen múlik, de merem állítani, nincs közte az iskolai átlag.

„Ha jól nézek ki, jól fogom magam belülről is érezni”

Életem legnagyobb önámítása – merem kockáztatni, majdhogynem az összes nőé. Ha az ember szomorú, valljuk be, jól esik egy új cipő, egy új felső, vagy bármi más, amitől szebbnek érezzük magunkat. Ez azonban nem más, mint pillanatnyi tűzoltás. A belső munkát sohasem fogja helyettesíteni a vásárlás vagy az új frizura öröme. Csak foltozgatja az űrt, nem pedig “megoldja”. 

“Az idő majd mindent begyógyít”

Frászt. Az idő csak tompítja a múltat és az azzal kapcsolatos sérelmeket, negatív élményeket. Az idő sok mindenre képes: szépítésre, tompításra, de gyógyításra semmiképp sem.  Saját bőrömön kellett nekem is megtapasztalnom, hogy a feldolgozás nem idő, hanem belső munka eredménye.

További cikkek: