Az ingyenmunka igazán gazdaggá tehet

Utam lassan a végéhez közeledik szeretett Amerikámban, és szeretném még egy gondolatomat megosztani veletek. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam a kintlét során, de van egy igazán különleges közöttük.

Ingyen dolgozni?!

Bevallom, az egyetemi éveim elején az önkéntes munkákat és az évközi szakmai gyakorlatot egy hülyeségnek, kidobott időnek és felesleges nyűgnek tartottam.  „Hagyjanak már békén, van elég dolgom a heti 7 edzéssel, a beadandókkal, a ZH-kal, a versenyekkel. Ha az időm meg is engedi, hogy dolgozzak, azt nem ingyen teszem” – gondoltam.  Mindenki pénzből él, és lássuk be, jó érzés, amikor nem kell a szülőkhöz menni egy buli előtt, hogy „anya, légyszi, adj egy ötöst” vagy „apa, kéne a randira egy kis pénz”.

Én sem akartam a szüleimtől pénzt kérni, így a gimnázium után megpróbáltam dolgozni, amikor az időm és az energiám engedte, mindig. Nagyon fontosnak tartom, hogy az embernek helyén legyen az értékrendje. Soha nem kerestem azoknak a társaságát, akik apuci pénzével vágnak fel, vagy akik nem értékelik, amijük van. Nem tudom elfogadni ezt a mentalitást, sőt, inkább szánalmasnak tartom, amikor valaki nem is a saját eredményeivel kacérkodik. No de nem akarok én megmondó embert játszani, távol álljon tőlem, nem ezért írok most.

Az első szakmai gyakorlat

Az első ingyenmunkámra a sportmasszőri OKJ-képzésen került sor, ahol ápolói szakmai gyakorlatra kellett mennem. Persze kerestem a kibúvókat, és ügyes magyarként meg is találtam azokat. Gondoltam, ha egy idősek otthonába jelentkezem, ügyesen kijátszhatom a rendszert és nem kell majd sokat dolgoznom. Meg is tettem, fel is vettek. Sajnos én nem az az ember vagyok, aki képes az ápolói munka elvégzésére, tényleg minden tiszteletem a nővéreké és a beteg ápolóké. Szóval ódzkodva mentem el, de a szeretet, amit ott kaptam, a kedvesség és a jókedv végül mindent megváltoztatott bennem.

Az ingyenmunka továbbra sem tetszett

De az ingyenmunkát azért a későbbiekben is kerülni próbáltam. Az egyetem első éve után a kötelező gyakorlatomat ahelyett, hogy valóban elvégeztem volna, inkább a kapcsolataim révén ismertettem el. Eleinte menőnek éreztem magamat emiatt, de aztán lelkiismeret-furdalásom támadt. Elhatároztam, hogy a második félévtől már tényleg keresek egy tisztességesen a szakmámba illő szakmai gyakorlatot, nem próbálom tovább a könnyű utat járni. El is mentem a Kispesti Polgármesteri Hivatalba, és ott dolgoztam együtt a sportreferenssel. Ismét pozitív élmény ért, akárcsak az idősek otthonában.

Az Egyesült Államokban is kellett önkénteskednem

Még alig érkeztem meg az Egyesült Államokba, a második Global Sport Management órámon máris a kezembe nyomtak egy papírt, mely azt írta, hogy 15 óra önkéntesség kötelező a félév során. „Hol? Én? Mikor? Hogy? Már megint? Itt is?” – Kétségbeesésemben egyre több kérdést tettem fel magamnak.

Rettegéseim közepette kellemes meglepetés ért. A professzor asszony azt mondta, hogy a Special Olympics egyik kvalifikációs versenyén kell majd önkénteskedni. Aki esetleg nem tudná, a Speciális Olimpia a fogyatékkal élők olimpiája. NFL, MLB, NBA meccseken akartam volna dolgozni inkább, de így is megtiszteltetés ért.

Eljött a Speciális Olimpia napja. Az első nap egy egyórás eligazító meetingen vettünk részt, ahol beszéltek a szervezetről és kiosztották a feladatokat. Ezután a kamionpakolás és a pályák felállítása következett. Nagyon meg voltam ijedve, sajnáltam a versenyzőket az állapotuk miatt, csak az járt a fejemben, hogy túl gyenge és érzékeny vagyok én ehhez.

Másnap a csarnokba érkező versenyzőket tapssal köszöntöttük. A nagyszerű sportolóknak a szemében örömöt és büszkeséget láttam. Voltak, akik megilletődve érkeztek, de sorra kerülve már mosollyal az arcukon adták a lányoknak a pacsit. Az alig 15 éves srácok büszkén húzták ki magukat, szuperhősöknek érezték magukat, amiért a fiatalok a csarnokban most nekik, és nem pedig Cristiano Ronaldónak vagy Tom Bradynek tapsoltak.

A játékukat nézve teljesen elámultam. Nagyon szívesen megmutattam volna egy-két olyan sportolónak, akiknek fogalmuk sincs a fair play szelleméről.  A srácok igazi alázattal álltak a sporthoz, na és azt a tiszteletet, amit az ellenfelük felé mutattak, sosem fogom elfelejteni. Kihozták magukból a maximumot, az állapotukhoz mérten mindent megtettek, nem semmi minőségben.  Az MB1-es csapatokat egytől egyig  leültetném, hogy nézzék meg a meccseiket, és lássák, milyen mentalitást kell követniük, hogy mekkora alázatra van szükségük ahhoz, hogy nyerni tudjanak, hogy lássák, mi az a fair play. A meccseket nézve talán azt is megtanulhatnák, hogy egy bíró édesanyját sem szabad melegebb éghajlatra küldeni.

Mi a tanulság?

Órákig tudnék még mesélni nektek a Speciális Olimpián szerzett élményeimről, de nem akarom tovább húzni az időtöket. Mindezzel csak annyit szeretnék nektek mondani, hogy legyetek nyitottak!  Próbáljatok ki olyan dolgokat, amiket lehet, hogy sose próbálnátok ki! Igenis, az önkéntes munkákban és a fizetés nélküli szakmai gyakorlatokban is rengeteg lehetőség rejlik. Kapcsolatot építhettek, tapasztalatot gyűjthettek, és kismillió új dolgot tanulhattok. Az ingyenmunka igazán gazdaggá tehet, ha hagyjátok neki.

További cikkek: