Huszonévesen érnek véget a tündérmesék?

Mesébe illő gyerekkorom volt. A sors a legtökéletesebb családdal áldott meg, nem szenvedtem hiányt soha semmiből. Minden évben nyaraltunk, síelni is jártunk párszor, volt egy halom ruhám, saját szobám, a legújabb kütyüjeim és mindenem, amire egy gyerek valaha vágyhat.

No, persze nem csak a materiális javak miatt volt olyan mesés a gyerekkorom. Teljes családban, két testvérrel az oldalamon nőttem föl. Egy olyan környezet vett körül, melyben rengeteg támogatást, biztonságot és szeretetet kaptam.

Sosem értek engem tragédiák, a szüleim a széltől is óvtak. Mindkét nagymamám és nagypapám él, pici koromban négy dédnagyszülőmet is ismertem. A 14 éves kutyám is jó egészségnek örvend, ahogyan gyakorlatilag mindenki, aki a családfámról hozzám valaha közel állt. Nem jártam még egy temetésen sem.

„Engem még nem értek katasztrófák.” – Emlékszem, amikor ez a kijelentés életemben először megijesztett ahelyett, hogy örömmel töltött volna el. Balatonról tartottunk hazafelé az akkori barátommal, akinek a gyerekkora szöges ellentéte volt az enyémnek, hiszen őt mondhatni csak tragédiák érték. „Neked még nem halt meg senkid, igaz?” – kérdezte. „Nem. Engem még nem értek katasztrófák.” – feleltem. Ekkor realizáltam először, hogy mennyi negatív élmény vár még rám. A felismerés rettentő és félelmetes volt.

Mindenem megvan, egy rossz szavam sem lehet. No, de a mindenből már csak veszíteni lehet, nem igaz? Félek. Félek, hogy az élet nem edzett meg eléggé a veszteségekre. Félek, hogy egy nap gyökeresen megváltozik majd körülöttem minden. Félek, hogy eljön az idő, amikor a családi ebédek helyett halotti torokra járok majd.

Persze, ez az élet rendje. Mind meghalunk egyszer, ez ellen semmit sem tehetünk. Kisgyerekként mégsem foglalkoztatott soha a múlandóság. Most, huszonévesen viszont jobban megrémít, mint akármi valaha. Egy nap bizony az én tündérmesém is véget ér.

További cikkek: