Nem gondolom, hogy a férfinak kellene fizetnie első randin

Már megint a mocskos anyagiak, valahogy mindig ezzel van a gond. Egy randi bizony nem csak a vége felé válhat mocskossá, de akár a felénél is, akkor, amikor a pénzügyeket kellene rendezni. Van, aki szentül hiszi, hogy a férfinak kell fizetnie az első randevún. Van, aki szerint egyáltalán nem kellene elvárni, hogy a legény állja a cechet. Hallottam már mind férfiaktól, mind nőktől egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket és elvárásokat, így hát magam is bátorkodtam elgondolkodni: talán az a szép, és az az illendő, ha az első randevún a férfi fizet? Megosztom veletek, mire is jutottam.

A fizetés és az udvarlás a férfi feladata kellene, hogy legyen?

Tinédzserként még abba lettem beleszocializálva, hogy a férfinak illendő fizetnie. Az évek során azonban kiforrt bennem a gondolat, miszerint ez közel sem mérvadó, elvárandó, követelendő, vagy egyáltalán: igényelendő. Hogy miért is jutottam erre a konszenzusra? A következő gondolat játszódott le bennem: sok nő érzi hátránynak női mivoltát munkahelyén, kiváltképp a vezető beosztásokban. Ezen jogosan háborodnak fel, és jogosan próbálnak tenni ellene. Jogosan próbálják megtörni a férfi és a nő közötti megkülönböztetéseket. A nők küzdenek az egyenrangú megítélésért, de a randevún elvárják, hogy a férfi fizessen – mert nekik kell. Hogy is van ez? Egyszerűen nem értem, hogy az egyenrangúság során a randevú – akár már maga a kezdeményezés – miért kellene, hogy kivételt képezzen.

Fifti-fifti

Pontosan ezért is gondolom, hogy a fifti-fifti megoldásnál a férfit egyáltalán nem kellene modortalannak, esetleg bunkónak tartani. Így tartom fernek, egyenrangúnak, olyan 21. századinak.  Nem attól válik valaki férfivá a szememben, ha meghív valamire: egyáltalán nem derogál, ha hagyja, hogy kifizessem a saját kávém, vagy ha látom, hogy ő is a felezést tekinti egyértelműnek. Persze, ha érzem, hogy esélytelen fizetnem, nem kezdek akadékoskodni. Viszont akkor a legalapvetőbb dolognak tartom, hogy a második randevún visszahívjam.

„De a gesztus kell…”

Sok lányban és férfiban szólalhatott most meg a „de a gesztus igenis kell” típusú vészharang. Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy az a gesztus a szándékuk komolyságában merüljön ki, ne pedig az anyagiak rendezésében. A gáláns, illedelmes, férfias gesztus számomra nem az, ha egy odavetett „hagyd csak” kíséretében elpakoltatja velem a pénztárcámat. Számomra az udvarlás nem az anyagiak rendezéséről szól. Az apró gesztusok fontosak, de azt egyáltalán nem a számla kifizetéséhez kötöm: sokkal többet ér, ha lesegíti a kabátom, ha kihúzza nekem a széket, vagy ha udvariasságból kísér haza – nem pedig egyéb remények miatt.

 

További cikkek: