„Nem hívtam, és már ő sem engem” – Egy személyes történet a gyászról

Gyász. Ha ezt a szót halljuk, legyünk bárhol, bármilyen boldogan, mosolyunkat puszta emberi együttérzésből eltüntetjük. Ha pedig egyik ismerősünk gyászol, akkor részvétet nyilvánítunk. Ölelünk, támaszt nyújtunk. Segítünk, ahol csak tudunk. Na de ha mi gyászolunk? Ha mi éljük meg ezt az eddig nem ismert veszteséget? A nincs már többét? Nem szabad, hogy tabuként kezeljük: fontos, hogy megtanuljunk és merjünk beszélni a halálról, valamint az azt követő feldolgozási folyamatról. Füleki Boglárka megható írása következik.

Az önkénteskedés az egyik legnagyszerűbb dolog, amit ember csinálhat. Szerencsére milliókban érik a gondolat, hogy egy-egy szervezet munkájának segítéséhez hozzájáruljon. Jómagam is jótékonykodom már egészen kiskorom óta, egy ideje két alapítványnál is önkénteskedem. Az egyetemi és önkéntesi feladataim mellett még diákmunkám is van, így nagyon kevés szabadidőm marad – amit természetesen 120 százalékban kitöltök. Azonban beleestem egy hiába: szabadidőmben szinte csak magammal törődtem. Másokra aligha maradt minőségi időm, de személyiségemből kifolyólag sosem tudtam – vagyis inkább nem akartam – túlzott „munkamániámon” változtatni.

Az elmúlt hónapban azonban váratlanul meghalt egy hozzám nagyon közel álló személy, a keresztanyukám. Először szembesültem a gyász fogalmával. Előtte még sosem vesztettem el olyat, akit igazán szerettem volna. Pár nappal hagyott itt minket a születésnapja után. Teljesen hidegzuhanyként ért. El sem hittem, napokig a hirtelen halál okát és a miérteket kerestem. Számomra még a betegségei ellenére is életerősnek tűnt – merthogy voltak neki. De annyira jól el tudta hitetni a környezetével, hogy jól van: hisz rajta kívül a falu összes lakója beteg, neki meg nézzük meg, semmi baja, tényleg.

Nem hívtam fel a születésnapján. Aznap vizsgáztam, ezer dolgom volt, mint mindig.

A szívemben éreztem, hogy beszélnem kellene vele, de az agyam azt mondta, úgyis hívni fog majd pár nap múlva az én születésnapomon, és akkor majd beszélgetünk egy kicsit. Még az SMS-t is elfelejtettem elküldeni, amit megírtam, mert mindig közbejött valami.

Nem hívtam, és már ő sem engem.

Borzalmas lelkiismeret-furdalásom volt hetekig. Tudom, hogy nem én tehetek a haláláról, és ha akkor, ott, aznap beszélünk, ugyanúgy megtörténik. De most azt kívánom, bárcsak tudtam volna még boldog perceket szerezni neki! Utoljára! Egy beteg, egyedül élő nőnek, akinek minden megcsörrenő telefon gyermeki lelkesedés.

Megtanultam, hogy szemrehányás helyett el kell engednem a folyamatos önmarcangolást. Ez az eset rávilágított arra, hogy szép és nélkülözhetetlen feladat a mentsük meg bálnákat, meg a segítsünk a kóbor kutyusoknak, de mindig azokat vegyük észre először, akikhez a leggyorsabban ér el a kezünk! Ha lelkileg vagy anyagilag szorul rá a közvetlen környezetünk, legyenek ők az elsők! Azért, mert nem biztos, hogy lesz még rá időnk.

Most már jobban vagyok, és tudom, hogy nem neheztelsz rám, mert ismered a hibáim, és azt is tudod, hogy szeretlek. Szeretlek. Talán aznap nem okoztam örömet, de elmondhatatlan hálával tölt el a tudat, hogy életed egyik legnagyobb boldogságát én okozhattam neked.  Sosem felejtem el, amikor ezt mondtad: „Annyira jól éreztem magam veled kicsim, hogy miközben táncoltunk, elfelejtettem, hogy nincsenek is lábaim.”

Nyugodj békében!

 

További cikkek: