Nem könnyű felnőttnek lenni!

Zozót a felületes szemlélő megnyerő küllemű nagycsoportos óvodásnak vélhetné csupán – szőkésbarna fürtök, sötéten fénylő szemek és ellenállhatatlanul huncut mosoly –, noha Zozó két olyan tulajdonsággal is bír, amellyel kortársai nem. Egyrészt: kiválóan olvas a felnőttek gondolataiban, másrészt hatéves korát meghazudtoló ügyességgel boldogul el a fővárosi tömegközlekedés szövevényes útvesztőjében. Ez utóbbira egyébként azért van szükség, mert édesanyja születésétől fogva egyedül neveli, és mivel három műszakban dolgozik, Zozó gyakran rákényszerül, hogy egyedül járjon-keljen a nagyvilágban.

Egy álmos vasárnap délután is egymaga szállt fel a kettes metróra a Széll Kálmán téren, hogy a szokásos nagyilátogatás után hazatérjen. Metrózni különösen szeretett, mert az állomások, mozgólépcsők, alagutak kuszaságába mindig bele lehetett valami érdekeset képzelni. Például, hogy éjjelenként a BKV-ellenőrök, amikor senki se látja őket, gördeszkával csúsznak le a mozgólépcső korlátja mellett. Vagy hogy a Batthyány téren titokban találkoznak a HÉV-ek meg a metrók, és megbeszélik az aznapi eseményeket. Meg hogy az alagútban éjszaka aranyat bányásznak mindenféle titkos személyek, akik reggelre aztán eltűnnek. Szóval szeretett képzelődni, de a valóság olykor mégis izgalmasabb volt: Zozó már kétéves korában észrevette, hogy ha valakire erősen figyel, hallja a gondolatait. Kezdetben megrémítették a hangok, nem értette, honnan jönnek, mit akarnak, és főleg, hogy más miért nem hallja őket, később azonban megbarátkozott velük, és olyan természetessé vált számára az egész, mint a levegővétel. A metró ilyen szempontból igazi kincsesbánya volt, rengeteg érdekes történetet lehetett kiolvasni egy-egy utazás alatt a sürgő-forgó emberek fejéből.

Most is elhelyezkedett kényelmesen, kezében a legújabb pókemberes képregénnyel, és figyelmesen fürkészni kezdte az arcokat: „Mégis mit gondol a Panni? … mit vár ettől a szemétládától? Egyszer becsapta, kétszer is be fogja! Ha múltkor se szokott le, most se fog! Jobb most dobni a francba, mintha majd két gyerekkel kell elmenekülni! Akkor lesz majd sírás, akkor majd jön vissza könyörögve, de akkor már késő lesz. Én meg-mond-tam neki az elején… meg-mond-tam!”

A feldúlt gondolatmenet egy ötven körüli nő fejéből hömpölygött elő, aki időnként idegesen meg-megigazgatta a válltáskáját. Milyen különös, hogy a felnőttek mindig mások életéről gondolkoznak – töprengett a fiú, majd nagy barna szemeit inkább egy szakadt külsejű férfira emelte, aki az ajtó előterében ácsorgott, és akitől érezhetően elhúzódott a többi utas: „…hogyha holnap Laci megadja azt a tízest, talán ki lehet fizetni az albit, és akkor még kaphatnék két hét haladékot. És tényleg soha többet nem bizniszelek velük, és Istenem, esküszöm, hogy soha többet nem játszom! Soha többet! Csak most segíts, csak most ne hagyj szarban…”

Zozót megrémítette a gondolat, hogy valaki soha többé nem akar játszani. Milyen unalmas lehet az élete! Közben beértek a Kossuth térre. Ez tartotta a legizgalmasabb résznek, mert ekkor a Duna alatt mentek át. Hogyhogy nem folyik be a víz az alagútba?

„Megírom neki, hogy amíg mindennap flegmázik, nem talizunk. Hiába jópofizik meg nyomja a szmájlikat, lepereg. Most bezzeg próbálkozik, de az Évinek tök mást kamázott. Szánalom a csaj, szánalom” – bézbólsapkás, flegmán rágózó srác püfölte az okostelefonját. Nem volt túl érdekes.

„Teljesen felesleges az egész, de tényleg. Háromszor elmagyaráztam, felírtam a táblára, behoztam azt a játékot, mindent. Nem értik. A Pappjulcsit leszámítva egyik sem érti, és nem is akarja megérteni. Aztán persze panaszkodnak az Újfalusinak, hogy nem tudok tanítani, meg hogy túl sokat követelek. De Feri, miért? Miért nem fogadod el végre, hogy hálát sosem szabad várni? Sohasem. Ez egy ilyen pálya. Csak szívás, nuku hála. Kész. Pont.” A zaklatott monológ egy jól öltözött, ám nyúzott arcú férfiútól származott, aki mindkét hóna alatt nagy halom papírral próbálta megvetni lábát az imbolygó szerelvényen.

A felnőttek néha nagyon el tudnak keseredni. Hálát miért nem szabad várni? Nem akarok ilyen felnőtt lenni! – összegezte a fiú. Ekkor figyelt fel egy erősen sminkelt, szőkített hajú lányra, aki unottan nézett ki a fejéből, miközben csivavája fészkelődött az ölében. „Végre hazamegyünk, és végre lesz vacsora. Csak ne az a silány halutánzat legyen! Ha megint azzal töm, esküszöm ma is odapisilek a neszesszeres dobozba” – Zozó meglepett vigyorral nyugtázta, hogy ezúttal a házi kedvenc fejében olvas. Ránézett újra az unott fejű lányra, ám hiába koncentrált erősen, rájött, hogy tényleg semmit se hall. Egy fél gondolatot sem.

„Ha ma szimatot fognak, nekem lőttek. Kinyírnak, sittre vágnak. Megmondtam Bobinak, hogy semmi durvulás, az a marha pedig… már tuti feldobtak” – mire Zozó rémülten felkapta a fejét, a sötét kapucnis idegen el is vegyült a Deák tér forgatagában.

Fiatal, enyhén testes fiú bámulta magát az ablaküvegben: „…jó ég, ez tragédia volt. Ezek után az száz, hogy nem fog írni, Zalánék tuti kiröhögnek, hogy gebednének meg! Oké, honnan a rákból tudjam, hogy mi az a paleocucc vagy mi? Ha mondja, akkor nyilván nem burgerezőbe megyünk. Asszem ezt rendesen elszúrtam… mondjuk most már halál mindegy, de átmehettünk volna a Cézárba. Mindegy, úgyse volt az esetem, ennyi, kész…”

A felnőttek mindig azon gondolkodnak, hogy mások mit gondolnak róluk – állapította meg Zozó, majd egy szürke pulóveres, vékony dongájú, sápadt arcú, szemüveges fickóra lett figyelmes, aki az Astoriánál szállt fel: „Vajon észre fogja venni az a hájfejű Vágvölgyi, hogy hiányoznak a hivatkozások az utolsó résznél? Fogadok, hogy nem, mert kinyitja a hipotéziseknél, aztán bele se olvas a többibe. Jó, ha beleolvas mondjuk, akkor se fogja észrevenni, hogy a fele a tavalyi konferenciakötetből van. Mégis mi újat lehet kifosni még az álszintagmatikus kapcsolatok szófajtani újrastrukturálásáról? Kb. semmit, és ami van, az is egy nagy lufi. Egy gigantikus lufi” – ebből Zozó annyit értett, hogy a férfi ideges, azt viszont nem értette, hogy lehet valaki ennyire ideges olyan szavaktól, amiknek semmi értelme sincs.

„Micsoda szép barna szemek! Micsoda fürtök! Jajistenem, ugyanilyen gyereket szeretnék… Vagy igazából mindegy is milyen, csak sikerüljön! Azt mondta a Mátrai, ha ez a beültetés sem jön össze, akkor nem érdemes többet…” – Zozó röstelkedve kapta el a tekintetét. Azért nem mindig olyan jó belelátni másokba.

Fülhallgatójába burkolózó, középkorú nő szállt fel a Keletinél. Száján látszott, hogy valamit dúdolgat magában: „…hol lesz majd lakóhelyünk… vagy egyszer majd továbbmegyünk? Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, neve is van: Budapest” – ezt ismerte, ezt az édesanyja is sokat hallgatta egy régi lemezjátszón, amit még a nagypapától kapott. A nagypapára mondjuk már csak homályosan emlékezett. Talán hároméves lehetett, amikor elment.

Gimnazista lány és hasonló korú fiú foglalt helyet a Stadionoknál: „Ha most megfogom a kezét, akkor mindent eltolok. Ha nem fogom meg, töketlennek fog tartani. Ha csak finom hozzáérnék, akkor mondjuk lehetne kísérletezni…” „Most mit csináljak még…? Mindjárt megérkezünk, és semmit se lépett. A moziban is ott volt a lehetőség, erre semmi. Bárcsak olvasna a gondolataimban!”

Pedig egy kézfogás pedig egyáltalán nem nagy ügy. Én biztos megfognám, ha nagyobb lennék – morfondírozott el Zozó, míg a szerelvény lassan kiért a felszínre. Ezt szerette a legjobban, amikor a sötétségből hirtelen átfutnak a világosságba. Mindig azt képzelte, hogy ilyenkor egy új világba érkeznek.

„Talán mégis megjavul, talán mégis igaza lesz Panninak. Talán neki sikerül!” – sóhajtott fel a válltáskáját kényszeresen igazgató nő, míg a leszálláshoz készülődött. Nem könnyű felnőttnek lenni – állapította meg Zozó –, egyáltalán nem könnyű – és képregényét szorongatva kilépett a fénybe.

További cikkek: