1 hét a közösségi média nélkül – Pokol vagy mennyország?

Egyik reggel, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, csatlakozom a tengerentúlon egyre divatosabb szociális kísérlet résztvevőihez és kivonulok a közösségi média világából. A vizsgaidőszak közeledte sajnos nem tett lehetővé többet 1 hétnél, bár szívem szerint akár örökre száműzetésben maradtam volna. Most megosztom veletek, hogy milyen az élet a Cukorhegyen túl.

A kísérlet naplószerű feljegyzései

1. nap:

– 13:36: felfüggesztem a Facebook- és Instagram-profilomat.

– 13:37: ráeszmélek, hogy a beadandómhoz minden az egyik Messenger beszélgetésemben ragadt. 1 perc talán még nem is számít hivatalos kezdésnek, így gyorsan újra bejelentkezem, hogy lementsem, amire szükségem van. Ha szigorúak akartok lenni velem, azt mondhatjátok, hogy 1 perc után elbuktam a kísérletet.

– 15:42: reflexből többször is ránézek a telefonomra, hogy vajon érkezett-e üzenetem. Fura még, hogy a Facebook-, Messenger- és Instagram alkalmazások helyén csak a tátongó űr és a háttérképem fogad.

– 17:00: 3 óra alatt megírtam egy beadandómat, közben egyszer sem pittyegett a telefonom, így zavaró tényezők nélkül hatékonyan tudtam haladni.

2. nap:

– 9:00: nem késtem el, mert reggel az ágyban nem teltek el felesleges percek a görgetéssel.

– 16:35: a metrón az emberek tekintetét keresem. Sajnos kevés szempárba tudok belenézni, mert a többség a telefonját nyomkodja.

– 19:43: reflexből még mindig sokszor nyúlok a telefonomért, feloldom a képernyőt, és furcsán érint, hogy nem várnak Messenger üzenetek.

3. nap:

– 18:00: a telefonom még mindig 60 százalékon van.

– 19:45: az SMS-eim száma megugrott a telefonomban.

4. nap

– 10:00: a hívásnaplóm változatos, barátok és családtagok egyaránt helyet kapnak benne. Olyanokkal is telefonáltam az elmúlt napokban, akikkel előtte csak chaten kommunikáltam.

– 14:11: az egyik beadandómhoz le kellett nyomoznom egy csoporttársamat a Neptunról, mert Facebookon nem kereshettem meg. Nem volt egyszerű feladat megszereznem az e-mail címét. Remélem, időben válaszol.

– 21:58: a nap folyamán minden feladatomat elvégeztem, szabadidőm is rengeteg maradt.

5. nap

– 2:34: úgy mentem el iszogatni a barátaimmal, hogy a telefonom elővételére egyszer sem éreztem késztetést. Azt hiszem, kezdek leszokni.

– 10:40: éjszaka nem kellett töltőre tennem a telefonomat, és most 40 százalékon van.

– 22:00: időben megyek ágyba, nem teltek el értékes percek észrevétlen görgetéssel.

6. nap

– 7:00: kipihenten kelek.

– 8:59: A Google keresési előzménye a képembe nyomja, hogy megszületett Kasza Tibi kislánya. Úgy fest, az influencereket a közösségi média nélkül sem ignorálhatom.

– 18:43: tartani kezdek attól, hogy magas lesz a telefonszámlám.

– 22:30: este a barátaimmal közösen főzőcskéztünk. Szolidaritásból mind kikapcsolták a telefonjukat.

7. nap

– 11:20: félni kezdek attól, hogy hamarosan vége lesz a kísérletnek. Hatékonyabban működöm a közösségi média nélkül, minden feladatommal időben végzek és a közérzetem is sokkal jobb.

– 16:54: a telefonszámlámtól most már őszintén rettegek, túl sok SMS-t küldök Kingának.

– 20:34: a kádba egy könyvvel ülök be, nem pedig a telefonommal.

8. nap

– 13:37: elvileg véget ért a kísérlet. Nem akarok még visszamenni.

– 20:32: émelyegve ugyan, de újra belépek a Facebookra. Sajnos muszáj, mert a 20on közösségi média felületeinek kezelését nekem kell átvennem, és jegyzeteket is ott találok a vizsgákhoz.

9. nap

– 20:45: már több, mint 24 órája visszatértem. Kifejezetten irritálnak az értesítések, a lájkok, a posztok és a számomra jelentéktelen emberek üzenetei. Nem nekem való a közösségi média.

Pokol?

Nem fogok hazudni, a közösségi médián keresztül ezerszer egyszerűbb kapcsolatot tartani az emberekkel. A Messenger nélkül rendesen meg voltam lőve, sokaknak nem tudtam az elérhetőségét, akikre szükségem lett volna az iskola és a munka miatt. A hét során csak az igaz barátaimmal beszélgettem, a haverjaim hogylétéről mit sem tudtam, de bevallom, nem hiányoztak. Örülök, hogy csak az igazán releváns emberi kapcsolataimról szólt ez a hét.

A telefonszámlám előreláthatólag jóval magasabb lesz majd a hónap végén, hiszen az e-mailen kívül nem használtam ingyenes felületeket a kommunikációra. Sokat telefonáltam és SMS-eztem, de szerencsére az élő kommunikációm is sűrűsödött. Inkább futottam össze egy kávéra a barátaimmal, mintsem chaten kérdeztem volna meg tőlük, hogy mi újság. Ha a kávék árát majd hozzádobom a telefonszámlámhoz, valószínűleg kellemetlenül magas összeg jön ki.

És itt vége is a hátrányok listájának. Biztos örülne Zuckerberg, ha most arról mesélnék, hogy mennyire pokolian nehéz és keserves volt a közösségi média nélkül, de egyáltalán nem lenne igaz.

Mennyország?

Megkönnyebbült, kiegyensúlyozott, hatékony és boldog voltam a közösségi média-mentes hét alatt. Óriási terhektől szabadultam meg, melyekről előtte azt sem tudtam, hogy nyomják a vállamat. Nem chateltem senkivel, akivel értelmetlen lett volna, nem kellett udvariaskodásból senkinek sem válaszolnom, nem kellett csevegnem olyanokkal, akikkel nem akartam, senki se kért tőlem jegyzeteket, senki se kérdezett tőlem semmit az egyetemmel kapcsolatban és egy srácot sem kellett írásban, udvariaskodva lekoptatnom. Szabad voltam, mint a madár.

Megírtam az összes beadandómat, az összes cikkemet és minden munkát elvégeztem, amit el kellett. Minden este maradt szabadidőm, eleinte nem is mindig tudtam, hogy mit kezdjek vele. Elalvás előtt görgetés helyett olvastam, a családommal beszéltem, a kádban relaxáltam vagy filmet néztem. Néha úgy éreztem, mintha vakáción lennék.

A közösségi média-mentesség miatt sokkal figyelmesebb lettem. A barátaim szavait mélyebben értelmeztem, az utcákon sétálva és a metrón ülve az idegeneket is jobban megfigyeltem. Az ismeretlen arcokon kismillió érzést vettem észre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen izgalmas lesz idegeneket górcső alá venni.

A közösségi média nélkül többet igényeltem a barátaim valódi jelenlétét. Több programra mentem el, többet beszéltem velük élőben, mint amúgy szoktam. Nem hiányoltam a chatelést, hiszen akik fontosak nekem, azokkal mind tudtam beszélni élőszóban. A közösségi média-mentesség közösségibb emberré tett. A Facebook ismerőseim számára meghaltam, de valójában sokkal élőbb voltam, mint valaha.

Egy hetem telt el úgy, hogy egy lájkot sem kaptam és egy lájkot sem küldtem. Ettől még kaptam elismerő pillantásokat az utcán, mosolyogtak rám emberek, és én is ki tudtam fejezni a tetszésemet mindenféle hüvelykujjemelés nélkül is. Nem láttam sem bugyuta posztokat, sem primitív kommenteket, sem semmitmondó hashtageket. A sztárvilág eseményei szinte teljesen elkerültek, esküszöm nektek, Meghan Markle-ről például egy szót sem hallottam a hét alatt. Egyszer sem kellett kevesebbnek éreznem magamat random szupermodellek fotósorozatai miatt, és a haverjaim Insta-sztorijai nélkül egy percig sem kellett azt hinnem, hogy bármiből kimaradok. Az önbizalmam és a jó kedvem kifejezetten magasan szárnyalt.

A közösségi média-mentes kihívás kikristályosította, hogy mi fontos az életben és mi nem az. No persze ezzel legtöbben mind tisztában vagyunk, ám a királykék univerzumban hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Most tisztán látom a különbséget haver és barát, írott- és beszélt kommunikáció, filter és valóság között.

Végezetül arra buzdítanálak titeket, hogy csatlakozzatok a közösségi média-mentes kihíváshoz, és osszátok meg velünk a tapasztalataitokat, akár kommentben, akár az info@20on.hu e-mail címen keresztül. És nem, engedelmetekkel ennek a mozgalomnak most nem adok semmilyen hashtaget sem.

További cikkek: