11 illusztráció titkos félelmekről, amelyeket mindannyian kicsit átérzünk

Kadoriart illusztrációi kicsit talán mindannyiunkhoz szól. A titkolt szorongás, amit bemutatni hivatott, ott lappang sokunkban, és nagy bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán megfogalmazzuk. Kadoriart megtette. A #nemvagyegyedül és a #mindenérzésjogos (még a félelem is) jelige alatt most hadd fűzzek pár kiegészítő kommentet a képek alá, hiszen gyakran észre sem vesszük, hogy ugyanazokkal a démonokkal küzdünk. Mert félünk. Mindannyian. Sok mindentől, sokféleképp. 110 százalék őszinteség következik párszáz szóban.   

Emlékszem, amikor először zúdultak rám azok a tipikus kérdések, hogy  „Ki vagyok?”, „Mit akarok?”, „Hova akarok eljutni?”, „Mi az én célom, helyem, szerepem ebben a világban?”. Na, ezek voltak azok a kérdések, amelyek hihetetlen erővel voltak képesek megbénítani, szorongást kelteni, ahelyett, hogy inspiráltak és motiváltak volna. Neve is van ennek a mumusnak: kapunyitási pánik. Talán a világ egyik legnormálisabb jelensége.

Egyébként a mai napig félek attól, hogy a világ összenyom idegenségével, hogy az a rengeteg kérdőjel, ami bennem van, talán örökre kérdőjel marad. Félek attól is, hogy még nem tartok ott, ahol tartanom kellene. Félek sok mindentől, még a nagybetűs Félelemtől is, ahogy Lupin professzor fogalmazta meg egyszer Harrynek.

Félek, hogy a mindennapi álarcok hozzám nőnek, és feszítővassal sem fogom tudni lefejteni őket. Hogy az a furcsa szimbiózis, amit én és ezek a hamis álarcok alkotnak, talán örökre fennmarad, mert úgy érzem biztonságosnak.  

Félek attól, hogy ezeket az akaratlanul felpakolt álarcokat senki nem veszi majd észre.

És legfőképp attól, hogy a barátaim álarcát egyszer majd én nem veszem észre, mert beszippant a rohanó élet. Hogy nem mondom azt, hogy „na, akkor most mondd el az igazat!”, vagy hogy „figyelj, bőgni ér”.

Félek, hogy azok a démonok, amik a múltamból kísérnek, örökké mellettem lesznek.

Hogy a múltbéli hibáim miatt örökké rossz embernek fogom érezni magamat.

Félek attól is, hogy sosem fogok tudni megbocsátani magamnak (míg másoknak olyat is megbocsátok egy szempillantás alatt, amit magamnak nem tudnék).

Félek attól, hogy valójában senki nem látja, mennyit dolgozom. Önmagamon, önmagamon kívül. Hogy az álom, amit kitűztem magam elé, azzal a rengeteg munkával sem érhető el. Merthogy szerencse. Meg kapcsolatok. Meg időzítés. Meg jókor jó helyen. Meg tudjátok, minden. És persze tudom, hogy ez azért nincs teljesen így, de a legsötétebb óráimban, amikor a kilátástalanság tetőfokát hágja, amikor valahogy semmi nem úgy jön össze, ahogy szeretném, ez a gondolat csendben, a sötétből belopódzik, majd sokkolóval megbénít.

Talán egész életemben azon fogok dolgozni, hogy megtaláljam azt a kulcsot, amivel kinyithatom önmagam.

Hogy kifújjam azokat a kátrányos, cigifüstös gondolatokat, amik csak rombolnak belülről.

Hogy megtanuljam lerakni azokat a láthatatlan, tízkilós morzsákat, amiket cipelgetek magammal mindenhova.

Félek, hogy később, a húszas éveimből is csak annyi marad meg, mint az óvodáskoromból: alig valami. Épp csak egy kis halvány derengés, pár grammos gondolatfoszlány.

Félek, hogy az önszabotázsból majd sportot űzök, hogy a boldog emlékeimet megfakítom, elmosom, a rosszakat pedig kiélesítem, és a belső zummommal jól rá is nagyítok.

Rettegek, hogy az a több kötetnyi napló, amibe bezártam minden gondolatomat és rezdülésemet, egyszer csak elvész. Ottmarad a vonaton. Kiesik a táskámból. Tűzben elég. Vízben elsüllyed. Elnyeli a padlás. Az éter. Akármi.

Félek attól, hogy túl nagyot álmodtam. Hogy ahhoz a túl nagyhoz én túl kevés vagyok. Hogy elvesztem magamban az amúgy is ingatag lábakon álló hitemet, és hogy egyszer majd mindezt szemrebbenés nélkül elhiszem. Hogy a túl nagyhoz túl kevés. És hogy akkor hiába dolgoztam mindenért, hiába borítottam fel az életem, építkeztem a mínusz egyről, hiába hittem el magamról, hogy ott van bennem az, amire szükségem van.

Félek, hogy a nyers valóm néha annyira nyers, hogy az már mások számára ehetetlen. Én még épphogy elrágom, de abba már én is beleszenvedek. Vannak ilyen napok is. Amikor egyszerűbb lenne egy álarcot gyorsan felpakolni. Félek ezektől a napoktól, és attól is, hogy a külvilág majd csak ezekre emlékszik. 

A tehetség, azt mondják, bennem van, de félek, hogy soha nem látom meg magamban. Ez az egyik. A másik… most vennem kellett egy mély levegőt, hogy leírjam, de félek, hogy egy óvatlan pillanatban elvesztem az önmotiválós hajtóerőm, azt a megmagyarázhatatlan, már-már indokolatlan bizonyosságot afelől, hogy nekem hol és mit kell alkotnom. Mert ha ez elvész, akkor mindenem oda. Ott leszek a koszos porban. 

Félek a múlt bélyegétől. Hogy csak a múlt hibáit látják bennem. Hogy én is csak azt látom magamban.

Félek attól, hogy félek segítséget kérni. Félek attól is, hogy a barátaim ugyanebben a cipőben botladoznak, és emiatt nem mernek például tőlem segítséget kérni. És bár tudom, hogy egy bizonyos szinten mindenki egyedül van, a maga világában, egy bizonyos szint fölött mégis mindenki együtt van, a nagyvilágban. Pengeélen táncol a határ, és bele se gondolunk, hogy a démon, amivel nap mint nap küzdünk, azzal bizony más is küzd.

További cikkek: