11+1 illusztráció titkos félelmekről, amelyeket mindannyian kicsit átérzünk II.

Kadoriart illusztrációi kicsit talán mindannyiunkhoz szól. A titkolt szorongás, amit bemutatni hivatott, ott lappang sokunkban, és nagy bátorság kell ahhoz, hogy egyáltalán megfogalmazzuk. Kadoriart megtette. A #nemvagyegyedül és a #mindenérzésjogos (még a félelem is) jelige alatt most hadd fűzzek pár kiegészítő kommentet a képek alá, hiszen gyakran észre sem vesszük, hogy ugyanazokkal a démonokkal küzdünk. Mert félünk. Mindannyian. Sok mindentől, sokféleképp. 110 százalék őszinteség következik párszáz szóban.   

Alaposan körbenéztem a világban és megkérdeztem magamtól: Vajon én rontottam el? Vajon én csináltam rosszul? Ha máshogy csináltam volna, össze tudtam volna kapirgálni önerőből több tízmilliót? Akárhogy nézem, ha nincs gazdag nagynénim, titkos örökségem, telitalálatos lottószelvényem, még a legnagyobb önfegyelemmel, tűpontos költségvetéssel se tudtam volna megteremteni egy saját lakást 25 éves koromra. Rengeteg ideig ostoroztam magam emiatt. Annál is hosszabb ideig mart a bűntudat, hogy csak én vagyok életképtelen analfabéta.  

Az egyik legnagyobb félelmem nekem is, hogy nem figyelek, és az egész életem egy hatalmas deficit lesz, Maslow bácsi szükségletpiramisa jól kifog rajtam. Hogy nem valósítom meg azt, amit képességeim által megvalósíthattam volna. Hogy nem tanulom meg azt, amit megtanulhattam volna. Hogy nem hoztam magamból ki azt, amit kihozhattam volna. Ó, igen. Azt a bizonyos gyomortájéki szorítást még most is érzem, ha erre gondolok. De azt hiszem, csak egy dolgot tehetek, a recept (leírva) egészen egyszerű: menni és csinálni gőzerővel, ha élvezem; abbahagyni, új utakat keresni, ha nem.

Na, igen, ott lenni mindenben, hogy végül semmiben se. Ha választhatnék egy szupererőt, az önosztódás mellett tenném le a voksom!

És akkor itt idézném az előző részben írt mondatomat: „…félek, hogy egy óvatlan pillanatban elvesztem az önmotiválós hajtóerőm, azt a megmagyarázhatatlan, már-már indokolatlan bizonyosságot afelől, hogy nekem hol és mit kell alkotnom”. Én csak remélem, hogy önismeretem nem hagy cserben.

Én is. Állandó csatát vívunk. Én és az elvárásaim. Néha én győzök. Néha meg ő, és ekkor olyan, mintha a markában röhögne, és kaján hangon azt mondaná, hogy „Na, ez sem sikerült, hát mit is vártál tulajdonképpen? Na, ugye, nem gondoltad át, hát ilyen ez, de legalább itt vagyok, hogy emlékeztesselek.” 

Állandóan figyelmeztetnem kell magam arra, hogy ne csak végeredményekben mérjem a fejlődésemet, hanem apróbb tettekben, láthatatlan gondolatokban is. És erre nem mindig vagyok képes. Türelmetlen típus vagyok. Ha nem látom azonnal az eredményt, hajlamos vagyok… mondjuk ki: feladni. Aztán észbe kapok. Nem mindig, de általában. És akkor megint figyelmeztetem magam arra, hogy ne csak kézzel fogható, szemmel látható végeredményekben mérjem a fejlődésemet. Ez az én mumusom, amitől borzasztóan, de tényleg borzasztóan félek.

Lehetek őszinte? Állandóan. És most megvontam a vállam, mert ezt a tulajdonságot az ember nem kéri, nem akarja, csak megkapja. Egész életében harcol ellene, próbálja legyőzni, elnyomni, elnémítani azt a belső „úgysem vagy elég jó” hangot, ami a legváratlanabb, legrosszabb pillanatokban bukkan fel.

Félek én is, hogy egy szürke, életunt, kiégett felnőtt leszek, aki pipagyártásként tekint az életre. Akit majd bedarál az élet, meg az a sok kötelesség, és nem marad más belőlem, csak egy szétforgácsolódott verzió. Azt hiszem ez az egyik a legnagyobb félelmem. Elfelejteni a lényeget, az okokat, a miérteket, és csak vakon haladni előre. 

Korábban azt írtam, hogy ha kérhetnék egy szupererőt, akkor az az önosztódás lenne. Merthogy az milyen jó, egyszerre két helyen. Több idő, több élmény, több tapasztalás. Az én „szupererőm” azonban az öntorzítás. Néha képes vagyok ledegradálni magam akár a mínusz harmadikig. (Hosszú út vezetett odáig, hogy ezzel egyáltalán tisztában legyek.)

*Mély sóhaj.* Első gondolat: true story. Azt hiszem, nincs is rémisztőbb ellenfél.

Ahogy egyszer egy kedves olvasónk fogalmazott: „Mind senkik vagyunk, csak mindannyian másképp.” Félek én is, félünk mindannyian.

Hátrahagy, megrág, kiköp, leteper. Néha én is így érzem. De! #nemvagyegyedül

További cikkek: