„Nagy szó, ha időnként valamicskét magamról is kicsikartok belőlem” – Introvertált merengések

„Csendes magányban fejlik a talentom,
Világi zaj közt állandó karakter.”

(Johann Wolfgang von Goethe)

Azt hiszem, ma is minden lehetőt elkövettem, hogy ne maradjak itt ezzel a villogó kurzorral menthetetlen egyedül. Hogy tényleg egy árva szót se kelljen e papírra (e-papírra) vetnem, hogy egyáltalán ne is magam lenni és végképp ne írni akarjak. De ahogy az általában lenni szokott, ezzel a hamvába holt próbálkozással most is csúfos kudarcot vallottam. Nem tudhatom, másnak mi az, nekem alighanem ez a kudarc a mindenem. (Ha) nincs mit tenni, írni kell – bár, talán az írás is egyfajta tett, ha nem is mindig akaródzik annak tekintenem. Ha van bármi, amihez kicsit is konyítok, akkor íme, ez volna az: némi idegentest-érzetet okozva fényes szavak szilánkjait juttatom a szemetekbe, amivel alkalomadtán egy kicsit még flexelni is tudok előttetek. Ennyi talán nekem is jár. Most mit csináljak?!

Tulajdonképpen akár alhatnék is, igazatok lehet, de csak félálomban vagyok igazán őszinte magamhoz. Egyébként is minden elalvás egy színjátékkal kezdődik: becsapjuk magunkat, eljátsszuk, hogy már alszunk, mígnem egyszer csak valóban álomba nem merülünk. Ami engem illet, sose tudtam egykönnyen elfogadni, hogy estéről estére túl kell tennem magam ezen a szedett-vedett színjátékon. Most sincs kedvem az egészhez. Becsapni magam. Különben is, sokkal inkább az asztal, mint az ágy. (Félek elvetődni tarka köntösömben.) Talán ezért van az, hogy képes vagyok arra, hogy tizen-egynéhány sor végett egy szemhunyásnyit se aludjak. Pedig épeszű ember nem töri a fejét szavakon. Most mit csináljak?!

Hiába, hogy egész álló nap emberek közt voltam, a valóságra gyúrva tömegeltem eleget (rohangáltam, szerepeltem, nyilatkoztam, mosolyogtam, mutattam magam, furakodtam, hogyha kellett, jártattam a számat, és fegyelmezni magam, igen, másokat, persze, valahogy megint nem sikerült), ha megkérdezem magamtól, ki is vagyok valójában, mindig ezzel az elalvás előtti szótlan, magányos órával azonosítom magam. Hogy szavaitok lenyomatát keresem magamban. Hogy írni próbálok. Mert valahogy mindig ez a vége, mintha folyton erre futna ki a nap. A szakadatlan elrugaszkodási kísérletek ellenére ez az, amibe akarva-akaratlan, de minden este visszagravitálok. (Épülj fel, izmosodj meg gond alatt!) Most mit csináljak?!

Tudom, csak a szavak által sikerülhet (ha sikerülhet egyáltalán) hozzáférni valamelyest magunkhoz vagy másokhoz, mégis nagy szó, ha időnként valamicskét magamról is kicsikartok belőlem. Pedig annyi mindent mondanék. Ha arra kerül a sor, hogy spontán beszélni kell, valahogy mégis megnémulok, vagy jól kigondolt, választékos szavak mögé bújva irodalomról beszélek. Nem is tudom, mintha folyton attól tartanék, hogy förtelmes nyálkanyalábot hagyva maga után egyszer csak valami meggondolatlanul kicsusszan a számon. Véka alá is rejthetném, de minek: egy introvertált hal vagyok, a napnál világosabb. Hívhattok melankolikusnak és introvertált személyiségnek is, de néhanapján talán azzal se nagyon lőnétek mellé, ha neadjisten azt mondanátok: a Micimackóból – bár sokkal inkább Róbert Gida szeretnék lenni – én vagyok a szamár. Most mit csináljak?!

Fellengzősen mondhatnám, hogy mindig is többre tartottam a képzeletet, de a helyzet az, hogy egész egyszerűen zavarba ejt a valóság. Értetlenül állok előtte(tek). Elragadtatottabb pillanataimban meg vagyok győződve arról, hogy valami emberfeletti létrehozására vagyok hivatott, holott sokszor a legemberibb gesztusok terén is ügyetlen vagyok. Épp emiatt, azt hiszem, rendesen el is vagyok maradva a valósággal. (Valósággal el vagyok maradva.) Talán épp ideje lenne felzárkózni. Most mit csináljak?!

Hogy ne csak olyan elvárásokat támasszak magammal szemben, melyeket megugrani egyáltalán nem is lehet, hogy ne csak a teljesítményem álljon ott helyettem, hogy – bármilyen nehéz is megállni – ne tegyem le csak úgy ide, erre a tálcára a való élet kihívásait, hogy ne pusztán a szavak szintjén foglalatoskodjam velük, hogy ne egy kis fekete felhőbe töltsem fel a gondolataim, hogy ne csak haszontalan képzelgések közepette lengjek, lődörögjek minden egyes nap, hogy ne fiktív párbeszédek sora legyen tényleges beszélgetések helyett, hogy az írás ne egérutat jelentsen a valóság elől, hogy ne távolítsam el magamtól, hogy ne múzsát csináljak abból, aki végre megihlet, hogy ne arról legyen szó, hogy a nagybetűs életem helyett ezt a néhány, zömmel kisbetűkkel szedett sort legalább úgy-ahogy összerendezhetem, és ki tudja, talán még ki is betűzhettek majd magatoknak (ha nem is engem, de legalább) belőle valamit. Most mit csináljak?!

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: