183 centis lányként az élet (és annak kihívásai)

Akit lányként 180 pluszos centikkel áld meg az ég – és persze a genetika –, azt az emberek már nemcsak hogy észreveszik, de meg is bámulják. Leplezetlenül és kíméletlenül. Mindig és mindenhol. Óvodában még nem éreztem a centikhez köthető „átkot” – azon kívül, hogy a délutáni alvásoknál lelógott az ágyról a lábam –, és noha már akkor jóval magasabb voltam a többieknél, nem tapasztaltam meg a társadalom antipatikus reakcióját rá. Azonban a 7-8 éves gyerekek már szupererőként találják meg azt, aki kilóg a sorból. Azt hiszem, ekkor kezdődött el a colos, zsiráf és az égimeszelős bók-korszak, az egész magasság mizéria.

A láthatatlanná válás problémája

A magasság egyik legnagyobb problémájának a feltűnést tartom: tudom-tudom, az alacsonyak egyik legnagyobb sérelme az, hogy nem tudnak kitűnni a tömegből, ám örök égimeszelőként ezt inkább áldásnak látom. Durván kilógni a sorból, láthatóan eltérni az átlagtól, a kívülállás érzetét keltheti könnyen, ami – valljuk be – egy pillangólelkű lánynak nem feltétlen jelent örömforrást. Azonosnak érezni magad a tömeggel megnyugtató, beolvadni pedig biztonságos – legalábbis annak érzed. Ha valaki extrémen magas, rosszul titkolt bámulások kereszttüzében kell leélnie mindennapjait még akkor is, ha legszívesebben csak láthatatlanná válna, elbújna a világ elől.

A szokatlan kérdések problémája

Egy dologban a mai napig biztos vagyok: egy új társaságban rendre érkezik néhány megjegyzés a magasságomra. Csak a „kíváncsiság kedvéért”, de megkérdezik, hány centi vagyok, és arra is volt már példa, hogy egy első randi első percében elhangzott első mondat nem a „szia” volt, hanem a „hú, hát nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen magas vagy”. Természetesen arra is volt precedens – hát hogyne lett volna… –, hogy valaki konkrét találkát mondott le a bűvös magasságot jelző számok leírását követően. (Erre már csak ironikusan „micsoda férfi, azta!” felkiáltással kacagnék, de volt idő, amikor ez súlyos traumát és önértékelési gondokat okozott.)

A magassarkú probléma

De nemcsak a megfutamodó férfiak okoztak traumát… hanem az élet egyik kegyetlen igazságtalansága is: nevezetesen az, hogy míg egy alacsony nő bármikor nőhet mesterségesen 5-10 centit, addig egy magas nő sehogy sem tudja lefaragni magából azt az extra 10-15 centit – legfeljebb hármat, ha otrombán, semmiképp sem nőies módon összegörnyed. Tudom, first world problem, de akkor is. Néha igenis lenne kedvem felvenni magassarkút egy elegánsabb eseményen, de szerintetek mekkora kedvem van a 183 (na jó, teljesen kihúzva, nem csalva, a 184 centimet) 190-re növelni?

A döbbenet és a bámulás problémája

Apropó, magassarkú. Tippeljetek, hányszor látom azt, ahogy a kíváncsiskodó tekintetek már keresik, szinte várják a magassarkút a lábamon, konkrétan számítanak rá, majd látván annak hiányát, hatalmas döbbenettel néznek vissza a szemembe. Minden. Egyes. Nap.

A ruhavásárlás probléma

De ódákat lehetne zengeni arról a mérhetetlen elkeseredettségről is a próbafülkében, amikor nem arra van szükségem, hogy bővebb legyen a ruhadarab, hanem arra, hogy hosszabb. Sokkal hosszabb. Ó, azok a térd fölé soha nem érő hosszú zoknik, bokalengetős farmerek, felsőnek hordott mini ruhák…!

Amit semmiképp se mondj/tegyél egy magas lány társaságában

Azokat a nagyon kellemetlen beszélgetéseket még nem is említettem, amikor egy 170 centis lány taglalja, hogy soha az életben nem tudna összejönni egy nála alacsonyabb fiúval, elvégre „az hogy nézne már ki”. Ekkor szokott jönni részemről a meredt, kifürkészhetetlen bambulás, amikor arra gondolok, mennyire elviselhetetlenül nem így gondolná, ha az utcán szembesétáló férfiak 85-90 százaléka nála jóval alacsonyabb lenne – vagy maximum azonos magasságú.

A kellemetlen beszélgetéseket rendszerint annál is kellemetlenebb kérdések szokták követni: ekkor mintha beütne nekik a tudat, hogy ez majdnem ugyanolyan volt, mint amikor a vékony lány a ducibb barátnőjének ajnározza, hogy mennyire le kell fogynia. Ekkor szokták békítő jelleggel feltenni azokat a kérdéseket, amikor ismerkedési szokásaim („Te tényleg elmész úgy egy randira, ha tudod, hogy a fiú alacsonyabb?”), exeim magassága („Volt már egyáltalán magasabb barátod?”) és a lelkivilágomat érintő ügyek felől („Téged nem zavar, hogy ilyen magas vagy?”) érdeklődnek.

Van, amikor kifejezetten előny a magasság

Hazudnék, ha azt mondanám, nő létemre nem származik semmi előnyöm abból, hogy a 180 pluszos kategória élvonalába tartozom. Semmiből sem áll levennem a magas polcokon elhelyezett tárgyakat a szupermarketben, a nagyobb rendezvényeken elég csak körbepislognom, hogy megtaláljam az elveszett barátaimat, és rendre megkapom a magasabb barátaimtól, hogy mennyire jó megölelni valakit úgy, hogy nem kell természetellenesen legörnyedniük. És ha az ember odafigyel az alakjára, akkor még a rengeteg negatívum mellett is úgy gondolom, hogy ez egy szuper és egészen ritka adottság, amivel egyszerűen meg kell tanulni együtt élni.

 

További cikkek: