183 centis lányként az élet (és annak kihívásai)

Akit lányként 177-nél több centivel áld meg a sors, azt az emberek észreveszik. Akit lányként 180 pluszos centikkel áld meg az ég – és persze a genetika –, azt az emberek már nemcsak hogy észreveszik, de meg is bámulják. Leplezetlenül és kíméletlenül. Mindig és mindenhol. A magas lányoknak bőven kijut az ártatlannak vélt hüledezésekből, viccekből, és az olykor rettentő bántó kérdésekből is egy jó nagy, mindennapos adag. A diverzitás egy jellegzetes, de ritka alfejezete következik egy 183 centis – na jó, teljesen kihúzva, nem csalva: 184 centis – lány tollából.

Már egészen kicsi koromban is egy „mini óriás” voltam

Óvodában még nem volt annyira érezhető ez az „átok” – azon kívül, hogy a délutáni alvásoknál lelógott az ágyról a lábam –, és noha már akkor jóval magasabb voltam a többieknél, még nem tapasztaltam a társadalom antipatikus reakcióját rá. A 7-8 éves gyerekek azonban már valami hihetetlen szenzorral találják meg azt, aki valamiért – esetemben szó szerint – kilóg a sorból. Azt hiszem, ekkor kezdődött el a colos, a zsiráf és az égimeszelős bók-korszak, az egész magasság mizéria – tehát úgy minden, ami a centikhez köthető.

A láthatatlanná válás problémája

A magasság egyik legnagyobb, kiküszöbölhetetlen problémájának a feltűnést tartom: tudom-tudom, az alacsonyak egyik legnagyobb sérelme az, hogy nem tudnak kitűnni a tömegből, ám örök égimeszelőként ezt inkább áldásnak látom. Durván kilógni a sorból, láthatóan eltérni az átlagtól, a kívülállás és az elszigeteltség érzetét keltheti könnyen, ami – valljuk be – egy pillangólelkű lánynak nem jelent épp örömforrást. Egynek lenni a tömeggel melengető, hasonlónak érezni magad pedig megnyugtató. Ha pedig valaki extrémen magas, nem tud sehogy sem beolvadni a tömegbe, állandó, rosszul titkolt bámulások kereszttüzében kell leélnie mindennapjait még akkor is, ha legszívesebben csak láthatatlanná válna.

Az első, szokatlan kérdések problémája

Egy dologban a mai napig biztos vagyok: egy új társaságban rendre érkezik néhány megjegyzés a magasságomra. Csak a „kíváncsiság kedvéért”, de megkérdezik, hány centi vagyok, és arra is volt már példa, hogy egy első randi, első percében elhangzott első mondat nem a „szia” volt, hanem a „hú, hát nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen magas vagy”. Természetesen arra is volt precedens – hát hogyne lett volna… –, hogy valaki konkrét találkát mondott le a bűvös magasságot jelző számok leírását követően. (Az a férfi, aki nem tud helyén kezelni egy magas lányt, arról csak egy véleményem van: nem is igazi férfi. Sajnálom, ezt így gondolom.)

A magassarkú probléma

A magassághoz köthető az élet egyik kegyetlen igazságtalansága is: míg egy alacsony nő bármikor nőhet mesterségesen 10 centit, addig egy magas nő sehogy sem tudja lefaragni azt az extra 10-15 centit. Tudom, first world problem, de akkor is. A magas sarkú cipők és a vele járó előnyök nyilván nemcsak az alacsonyak privilégiuma, néha igenis lenne kedvem felvenni egy magassarkút, de szerintetek mekkora kedvem van a 184 centimet 190-re növelni?

A döbbenet és a bámulás problémája

Apropó, magassarkú. Tippeljetek, hányszor látom azt, ahogy a kíváncsiskodó tekintetek már keresik, szinte várják a magassarkút a lábamon, konkrétan számítanak rá, majd látván annak hiányát, hatalmas döbbenettel néznek vissza a szemembe? Minden. Egyes. Nap.

A ruhavásárlás problémája

De ódákat lehetne zengeni arról a mérhetetlen elkeseredettségről is a próbafülkében, amikor nem arra van szükségem, hogy nagyobb, bővebb legyen, hanem arra, hogy hosszabb. Ó, azok a térd fölé soha nem érő hosszú zoknik, bokalengetős farmerek, felsőnek hordott mini ruhák… Őszinte részvétem egyébként az alacsony lányoknak, akiknek épp a dolog inverze keseríti meg a hétköznapjaikat.

A tükör probléma

A tükör-problémát még meg sem említettem: kivétel nélkül, mindenhol, legyen az akár szórakozóhelyi-, munkahelyi- vagy mozis mosdó, a nemzetközileg elfogadott magasságba helyezik a tükröket – ami az átlagnál 20 centivel magasabbaknak bizony kellemetlen. Nagyon dühítő tud az lenni, hogy állandóan csak a nyakadat látod a tükörben – bárhová is mész.

Amit semmiképp se mondj/tegyél egy magas lány társaságában!

Azokat a nagyon kellemetlen beszélgetéseket még nem is említettem, amikor egy 170 centis lány taglalja, hogy soha az életben nem tudna összejönni egy nála alacsonyabb fiúval, elvégre „az hogy nézne már ki”. Ekkor szokott jönni részemről a meredt, kifürkészhetetlen bambulás, amikor arra gondolok, mennyire elviselhetetlenül nem így gondolná, ha az utcán szembesétáló férfiak 85- 90 százaléka nála jóval alacsonyabb lenne – vagy nagyon maximum, de tényleg nagyon maximum: azonos magasságú.

A kellemetlen beszélgetéseket rendszerint annál is kellemetlenebb kérdések szokták követni: ekkor mintha beütne nekik a tudat, hogy ez majdnem ugyanolyan volt, mint amikor a vékony lány a ducibb barátnőjének ajnározza, hogy mennyire le kell fogynia. Ekkor szokták békítő jelleggel feltenni azokat a kérdéseket, amikor ismerkedési szokásaim – „Te tényleg elmész úgy egy randira, ha tudod, hogy a fiú alacsonyabb?”, exeim magassága – „Volt már egyáltalán magasabb barátod?” – és a lelkivilágomat érintő ügyek felől – „Téged nem zavar, hogy ilyen magas vagy?” – érdeklődnek.

Van, amikor nem probléma, hanem kifejezetten előny a magasság

Hazudnék, ha azt mondanám, nő létemre nem származik semmi előnyöm abból, hogy a 180 pluszos kategória élvonalába tartozom. Hát hogyne származna. Semmiből sem áll levennem a magas polcokon elhelyezett tárgyakat a szupermarketben, a nagyobb rendezvényeken elég csak körbepislognom, hogy megtaláljam elveszett barátaimat, és rendre megkapom a magasabb barátaimtól, hogy mennyire jó megölelni valakit úgy, hogy nem kell természetellenesen legörnyedniük. És alapvetően, ha az ember odafigyel az alakjára, akkor még a rengeteg negatívum mellett is úgy gondolom, hogy ez egy szuper és ritka adottság, amivel meg kell tanulni – szó szerint – együtt élni.

 

További cikkek: