20onévesen egy megszokott kapcsolat rabjává válni?

Mindenki szereti a kényelmet és sokan ezzel együtt a megszokottat is. Szeretünk ismerős arcokkal találkozni. Jó érzés ugyanarra a helyre többször is beülni, iszogatni és a megszokott retró slágerekre ropni egyet, vagy az általunk ismert, jól bevált receptekkel készíteni az ételeinket. Na de mi a helyzet a párkapcsolatokkal? Hányszor hallottuk már 20onévesen is, hogy valaki a kapcsolatáról panaszkodik? Majd a jogos „mégis miért vagytok akkor együtt?” kérdésre mindössze annyit kapunk válaszul, hogy „már megszoktam, olyan régóta alkotunk egy párt”.

Mindig a megszokott a legjobb?

Ezen mondatok hallatán felmerül bennem a kérdés, hogy biztos mindig az a jó, amit már megszoktunk? Főleg, ha állandóan panaszkodunk rá? Szerintem a válasz egyértelműen nem. Persze összeköthetnek minket szép emlékek, a nosztalgia, a láthatatlan kötelék. De miért kellene 20onévesen beragadnunk egy olyan kapcsolatba, amely nem szól másról, mint a megszokásról? Az életünk azon szakaszában, amikor annyi mindent átélünk és tapasztalunk, nem feltétlenül a legbölcsebb döntés egy párt alkotni valaki olyannal, akivel már csak a megszokás tart össze. Persze, itt nem arra gondolok, amikor kellemes érzés tölt el a másik gondolatától, hanem arra az élethelyzetre, amikor már az is zavar, ha levegőt vesz a másik.  „Az egymásra untunk, de jól van ez így” típusú tengődésekre gondolok. 

Minden megszokás egyforma?

Véleményem szerint a megszokás két típusra osztható. Az egyik, amikor a rózsaszín köd már elmúlik, de mégis mosolyra fakadunk, amikor eszünkbe jut a kedvesünk. Ez egy általános állapot, amivel nincs semmi probléma, hiszen a kellemes biztonságérzet stabil alapja egy házasságnak. Míg a megszokás másik fajtáját a kényelem uralja, amikor vágynánk az újra, sóvárgunk mások élete után, de csupán félelemből vagy lustaságból nem lépünk ki a komfortzónánkból. Ebben az esetben pedig az öröm elvész, és helyette csak az „ez van, ezt kell szeretni” filozófia marad.

Gondoljunk csak bele, hogy mennyi mindenből maradunk ki azért, mert mi a kényelmet választjuk, ahelyett, hogy lépnénk?

Egész életen át megszokásból élni

Egyáltalán nem tartom jó megoldásnak azt, hogy a másikat – és talán magunkat is – áltatva együtt maradunk valaki olyannal, akivel csak az idő köt össze. Hiszen mi értelme van, ha tényleg csak a langyos vízben ülünk? Úgy gondolom, hogy egy élethosszig tartó kapcsolatot nem lehet csak emlékekből és megszokásból fenntartani. Ha pedig mégis erre vállalkozunk, akkor fejben utazzunk egy kicsit a jövőbe: mi lesz, ha harminc év múlva, a kapuzárási pánik küszöbén egy egész családot hagyunk ott, mondván, túl korán kerültünk össze?

Engem mindig lelomboz az, amikor már egy eljegyzési képen keresztül is átszűrődik, hogy nem valódi az öröm. Nem vagyok önjelölt pszichológus, hogy arcokat elemezgessek az interneten, de egy fotón keresztül több is átszűrődik, mint azt sejtenénk. Az igazi örömtől a képernyő is leolvad a laptopomról, viszont egy „kényszer” eljegyzéses képen szimplán tovább tudok görgetni, nem ragadja meg a figyelmemet.

Kényelmetlen a farmer?

Lehet, hogy kissé eltúlzott példa lesz, de nem hordok egy kényelmetlen farmert csak azért, mert megszoktam. Fel lehet dobni azt a farmert, lehet alakítani rajta, de a kérdés, hogy megéri-e? Félreértés ne essék, nem szakításra szeretnék buzdítani senkit. Csak feltenni a kérdést, hogy attól jó lesz-e valami, hogy megszoktuk?

Nem bírom elviselni azt, amikor valaki szívét-lelkét kiönti nekem, hogy mennyire nem érzi jól magát egy kapcsolatban, de nem tesz sem érte, sem ellene semmit. Ebben a helyzetben mégis mit vár az illető? Hogy majd egyszer csak megjavul minden? Megsúgom a választ: magától semmi nem lesz jobb. (Természetesen most nem a bántalmazó kapcsolatok áldozatairól beszélek, ahogy az elején is tisztáztam, az teljesen más tészta.) 

Ne féljünk az ismeretlentől!

Álláspontom szerint, ha valamit megszokásból teszünk, de azt nem élvezzük, akkor megmérgezi az életünket. Csak azért, mert félünk egyedül lenni és rettegünk az ismeretlentől, még nem kell bennragadni valami olyanban, ami nem okoz örömet. Főleg nem éri meg, hogy emiatt két ember keseregjen egy életen át egymás mellett. Hiszek abban, hogy vannak helyzetek, amelyeket meg lehet menteni. De abban is töretlenül hiszek, hogy a megszokás nem írhatja felül az örömet.

Ha valami miatt állandóan panasz hagyja el a szánkat, akkor azzal szembe kell nézni és döntést kell hozni.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: