„24 éves diplomás munkanélküli vagyok” – A munkaerőpiac 6 sötét bugyra

Kép forrása: https://thehustle.co/ Kép forrása: https://thehustle.co/

Egy fiatal, aktív álláskereső nő vagyok, akinek most telt be a pohár. Azért írtam meg ezt a cikket, hogy az odakint lévő, szintén álláskereséssel küszködő fiatal társaimhoz szóljak, hogy nincsenek egyedül.

24 éves diplomás munkanélküli vagyok, amivel nem túl kellemes szembenézni. Persze tudom, hogy a koronavírus okozta helyzet miatt most sokan elvesztették az állásukat és nagyon nehéz helyzetbe kerültek, de az én történetem nem most kezdődött.

Tavaly nyáron beláttam, hogy az akkori munkahelyemen (első igazi munkahelyem egyetem után, ahova természetesen egy jó szándékú rokon által kerültem be) alul fizetnek, semmibe vesznek és nulla szakmai fejlődési lehetőségem van, ezért elhatároztam, hogy új, jobb helyet keresek.

Budapesten dolgoztam és úgy gondoltam, hogy ugyan már, itt a fővárosban megannyi lehetőség vár. Vidéki lány vagyok, vidéken tanultam, és otthon 0-24 azt hallgattam, hogy Budapesten hipp-hopp találni állást, itt még a kerítés is kolbászból van, és másfélszer annyit keresnek az emberek. Gondolom, akik vidéken tanulnak/élnek, jól ismerik az efféle legendákat Budapestről.

Tavaly szeptemberben kezdtem el foglalkozni komolyabban az álláskereséssel, akkor még lelkesen, tele tettvággyal, munka mellett. Van egy közgáz diplomám, folyékony angol nyelvtudásom, tapasztalatom, magabiztos számítógépes ismereteim és értelmes embernek tartom magam, akinek nem esik le a gyűrű az ujjáról, ha munkáról van szó. Tehát mondhatjuk, hogy egész jó eséllyel és kilátásokkal vetettem bele magam az álláskeresésbe. Minden egyes állásajánlatra átírtam az önéletrajzomat, hogy az adott pozícióhoz a lehető legjobban passzoló ismereteim és tapasztalataim legyenek kidomborítva. Mindemellett olyan motivációs leveleket írtam, hogy még magam is meglepődtem, milyen jól sikerültek!

Amikor már egy hónapja nem keresett fel egy cég sem, még mindig nem keseredtem el, hiszen tudom (és az akkori munkahelyemen is láttam), hogy a kiválasztási folyamat baromi lassú. Így hát újabb és újabb helyekre adtam be a pályázatomat, remélve, hogy megkeresnek és esetleg még válogatni is tudok a lehetőségek közül. November vége felé a lelkesedésem már jóval alábbhagyott, de továbbra is kerestem. December elején már ott jártam, hogy több mint 30 helyre volt beadva a pályázatom, és csak egyetlen komolyabb megkeresésem volt – arról is később kiderült, hogy egy humbuk cég.

Sajnos a koronavírus által kialakult helyzet miatt a munkahelyemen tömeges létszámleépítés volt, ami engem is érintett. Innentől kezdve nem lehetett félvállról venni az álláskeresést. Bárki, aki már keresett állást, az tudja jól, hogy az álláskeresés mennyi idejét és energiáját elveszi az embernek. Így hát miután szeptembertől áprilisig nem sok sikerélményem volt, kezdtem belefáradni, egyre inkább kezdtem látni a munkaerőpiac árnyoldalait.

Nézzük, mik azok az akadályok, amikkel szembetaláltam magam, mint álláskereső fiatal.

1. Jelentkezésünk teljes ignorálása

Úgy gondolom, ha már időt és energiát fektetek abba, hogy egy jó önéletrajzot írjak, valamint cégre és pozícióra szabott motivációs levelet, hogy kitöltsem a céges weboldalon a jelentkezési kérdőívet (ami kb. fél óra), annyit igazán megérdemelnék, hogy visszajelzést adjanak a pályázatomról. Több mint 50 helyre van beadva a jelentkezésem, de 34 cégtől még a mai napig nem kaptam semmilyen visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán foglalkoztak volna a jelentkezésemmel.

2. Tapasztalat

A legtöbb pozíciónál – még a belépő/kezdő szinten is – elvárás a minimum 2, de inkább 3 év tapasztalat. Egy huszonéves fiatal, kérdem én, aki jobb esetben 22 éves korára már elvégezte az egyetemet, hogy a viharba kaparjon össze 3 évnyi tapasztalatot? Májusban lenne 2 éves a munkaviszonyom, de még így is csak óvakodva pályázok meg olyan pozíciókat, ahol az elvárás 2-3 év. Pedig hamarabb kezdtem el dolgozni, minthogy befejeztem volna az egyetemet, de a 3 év tapasztalat még így sincs meg.

3. Irreális elvárások

Legyen végzettséged, legyen diplomád, mert az alap, legyen a már korábban említett tapasztalatod, beszélj angolul, mert az mindenhova kell, de emellett jó lenne egy folyékony német/olasz/francia/cseh nyelvtudás is. Na, itt álljunk meg egy kicsit! Én szerencsés vagyok, mert jó a nyelvérzékem, de nem mindenki áll így a nyelvekkel. Valakinek óriási kihívás akár egy nyelvet is elsajátítani, nemhogy kettőt egyből folyékonyan beszélni. Valaki szétnézett már az oktatási intézményekben, hogyan történik a 2. nyelv oktatása? Szinte lehetetlen, hogy valaki csak gimnáziumból megtanuljon angol mellett németül/franciául középszinten, mert egy vicc az oktatása és a visszamérése is.

Aztán szép sorban jön a többi: tudd használni ezt meg ezt a programot, legyen ügyfélkezelési tapasztalatod, légy kreatív, proaktív, elemző beállítottságú, problémamegoldó, gyorsan tanuló, alkalmazkodó stb. A legtöbbünknek el is megy a kedve az egész munkától, mert hirtelen annyi elvárással találja magát szemben az ember, hogy egyetlen dolgot érez: én ide úgyse lennék elég.

4. Alacsony fizetés

Legyünk őszinték, fontos a munkakör, a cégkultúra, a távolság és ilyesmik, de mindenki pénzből él, így nyilván az lesz a döntő, ha két munka között választani kell. Azt veszem észre, hogy a cégek nem szeretik megfizetni a munkavállalókat, főleg a fiatalokat. Elvárás meg munka van dögivel, csak épp jó fizetést nem tudnak adni, de próbálják kompenzálni olyan csodaszavakkal, hogy „céges mobil”, „kreatív feladatok”, „modern iroda”, stb. Én tudom, mennyit ér a végzettségem, a nyelvtudásom, a tapasztalatom, az interjúkon nem félek bemondani ezt az összeget (ami egyébként szerintem korrekt, ahhoz képest, hogy mennyit keres egy érettségivel rendelkező, angolul megszólalni nem tudó pénztáros).

Az irreálisan magas albérlet árakról meg hadd ne tegyek említést, úgyis mindenki ismeri a helyzetet. A HR-esek persze felöltik a már jól begyakorolt pókerarcukat, feljegyzik az összeget egy papírra, és többet szóba se hozzák. Egy ismerősöm mesélte, hogy őt régen azért nem vette fel egy cég, mert egy másik lány – bár akinek a német tudása sokkal gyengébb volt az övénél – bruttó 10 ezer forinttal alacsonyabb havi bért mondott be – így ő kapta meg a munkát.

5. Indoklás nélküli elutasítások

Ismeri mindenki az érzést, amikor egy kapcsolatban szakítanak velünk, de hogy miért, azt a mai napig nem tudjuk, holott minden jól látszott alakulni? Na, ehhez tudnám a legjobban hasonlítani, amikor jön a köszönőlevél a cégtől, de sajnálattal közlik, hogy nem te nyerted el az állást. Értem én, ezt is tudni kell elfogadni, de egy indoklást igazán odatehetnének, hogy ugyan miért nem? Lehet, hogy én vagyok nagyravágyó, de szerintem legalább tudná szegény pályázó, hogy miben vagy hol kell korrigálnia, javítania.

Gyenge volt az angol tudása? Oké, akkor többet gyakorol. Magas bért mondott be? Rendben, lejjebb engedi. Nem megfelelő beállítottság? Oké, akkor indul más irányba. Persze vannak olyan dolgok, amik rajta kívül állnak, ilyen például az, ha valakinek az ismerősét veszik fel, vagy időközben rájönnek, hogy nem is kell oda új ember és törlik az egész toborzást.

6. Kiégés

Bizony csakúgy, mint egy munkában, az álláskeresésben is ugyanúgy ki lehet égni, főleg, ha huzamosabb ideje keres az ember. A felsorolt nehézségek folyamatos nyomása egy idő után megtöri az embert, főleg akkor, ha még az apróbb sikerélmények is elmaradnak. Ilyenkor szokott az előfordulni, hogy belenyugszunk a langyos vízbe, meggyőzzük magunkat, hogy nem is olyan rossz ez a munkahely, és végül is, a fizetés is elég jó. Vagy radikálisabb esetben valaki fogja magát és kiköltözik külföldre, hogy kétkezű munkát végezzen háromszor annyi bérért, mert oda legalább úgyis kell az ember, és a bér is jobb.

Szomorú látni azt, hogy a mai világban nem elég a végzettség, a tettvágy, a tanulni/fejlődni vágyás vagy a nyelvtudás, ha munkáról van szó. Ha nincsenek kapcsolataid, ha nem befolyásos családból származol, ha nem vagy egy géniusz, ha nem beszélsz 3 nyelven folyékonyan, bizony piszok nehéz egy rendes állást találni belátható időn belül (még az ígéretes fővárosban is).

Csak remélni tudom, hogy ez a helyzet változni fog egy jobb irányba azért, hogy a jövőben a fiatalok ne vágyakozzanak külföldre, mint jelenleg oly sokan.

További cikkek: