25 éves koromra kiapadtak az érzelmeim. Ez lenne a felnőtt lét?

El lehet veszíteni az érzéseket? Ki lehet koptatni őket? Egyáltalán, tud egy ember érzéketlenné válni? Vagy azok mindig is ott lesznek bennünk mélyen, csak elő kell tudni hozni őket? 

Az utóbbi napokban ezek a kérdések motoszkálnak a fejemben, mert úgy érzem egyre kevesebb érzelemben van részem. Mintha elfogytak volna, kész ennyi, felhasználtam a kvótát belőlük 25 éves koromra. Ami – ha tényleg így lenne – eléggé szomorú, ezért csak reménykedem, hogy ez csak egy ideiglenes állapot. 

Na de milyen állapotról is beszélek?

Hát a lecsökkent érzésekről, a kiégésről és a közönyről. Mint amikor jelez a mobilunk, hogy az akkumulátor le fog merülni, és kapcsoljuk be az akkumulátorkímélő módot, tehát csak félgőzzel megy. Valami ehhez hasonló történt velem is. 

Már nem élem át úgy a dolgokat, mint azelőtt. Már nem tudok úgy lelkesedni, mint régebben, már nem ugrik össze a gyomrom és már nincs meg a kellemes, vagy épp kellemetlen bizsergés sem. Most felhozhatnám azt az érvet, hogy sosem voltam egy nagy érzelgős típus, vagy hogy sosem voltam elvakult szerelmes, netán túlcsorduló szeretetbödön, oké, ez tény. De azért tudtam érezni én, ennél sokkal jobban is… mi történhetett? 

Az okokat csak találgatni tudom

Talán az évek alatt ért sok megpróbáltatás, kudarc és kihívás vastagította meg a bőröm. Vagy a viszonzatlan szeretet, csalódás és beletörődés. Esetleg a “menni kell, csinálni kell, csak ne gondolj bele” mentalitásom. A közöny, a nemtörődömség, mindig biztonságosabb választásnak bizonyult, az évek előrehaladtával.

“Nem, nem lehet hiszen az érzelmek nem fogyhatnak el!” – sikítja bennem egy kétségbeesett, kis hang. Ha elfogyni nem is, elbújni talán el tudnak, jó mélyre.

Minden éremnek két oldala van

Persze van ám ennek jó oldala is, mert ahogy a pozitív érzelmek elkerülnek mostanában, a negatívak nemkülönben. Így, már nem súlytanak le annyira a rossz dolgok. “Ez van!”, szól bennem a közöny, és az élet megy tovább. Hiába szeretném azt érezni, hogy legalább egy kicsit megrendít, egy kicsit megingat, hadd legyek szomorú, hadd legyek mélabús, de nem. Valahogy nem megy, akárhogy erőszakolom az agyam, hogy érezze már azt a dolgot. Érzelmeket kierőszakolni nem lehet, azok ennél sokkal kényesebb jószágok. Majd előjönnek, ha úgy tartja kedvük vagy ha nem számítunk rájuk… gondolom.

Csak történjen már valami odabent

Egy dolog, azért mégis jelen van bennem, minden egyes nap érzem és nem tudok mit kezdeni vele: a vágyódás. Vágyódás az érzelmekre, vágyódás a magaslatra és a mélységre. (Vajon a vágyódás is egyfajta érzelem? És ha az, akkor a “vágyódás az érzelmekre” az egyfajta fura paradoxon?) Csak történjen már végre valami! Valami magasztosan felemelő és varázslatos vagy éppen mélységbe taszító, megerősítő és lesújtó. Könyörgöm, valami, amiből lehet ihletet meríteni, vagy amiből lehet építkezni! Amire tanulságként tekintek vissza a jövőből és sosem felejtem el, legyen az pozitív vagy negatív. Sosem szerettem az állóvizet, nekem kell a mozgás, a kilengés a holtpontról, az izgalom. 

Mindig is irigyeltem az érzelmes embereket, bármennyire nyálasan hangzik ez. Ők olyan különleges képességgel vannak megáldva, hogy érzik azt is, amit én, vagy Te, vagy sokan mások nem. Megkérdezhetném tőlük, hogy mégis hogyan csinálják, de úgyis tudom mit válaszolnának: érzésre, ez csak úgy jön. Na persze, már akinek… 

“Úgy szép az élet, ha zajlik” tartja az egyik kedvenc mondásom. Csak éppen bennem nem zajlik.

További cikkek: