27 éves vagyok és még mindig félek, de csak jöjjél, húszas élet!

Na jó, most az elefántos lepedővel borított kis fotelből, ahonnan kulcsolt lábakkal, instant kávéval mellőlem írok, kevésbe, de azért félek. A minap olvastam az oldalon egy huszonegy-két éves lány első mindent széttörő szerelmi történetét, és ez nekem most volt. Ugyan 2017-ben befejeztem egy egyetemet, de nem sokat jelentett számomra. Szintén most kezdeném azt, ami nagyon-nagyon érdekel. Eddig nem igazán tudtam, én ki vagyok, és hogy milyen emberekkel kapcsolódnék, mi okoz örömet, mi okoz bánatot, hogy tudnék másképp reagálni. Most tanulgatom. A munkahelyemen felmondtam és még nincs másik, az albim pedig klassz, de azért tiktakol augusztus végéig az idő, amikor ki kell költöznöm.

Bár erre azt mondaná egy tökéletesen racionális ember vagy az olykor fejemben lévő gonosz alteregóm: Viola, ezt jól elintézted magadnak, de ha ezt más hangsúllyal mondom, igazából ez igaz. Borítottam. Borítottam sok mindent és borított rajtam még az élet. Nem sejtettem volna, mennyire el lehet szürkülni akár 26 évesen egy nem nekem való munkahelyen, egy nem nekem való szerelemben, komolyabb célok nélkül, egy nem megfelelő mindset-tel. Örökös megfeleléssel, emberek kedvére tevéssel, elfojtásokkal, mert a magam igazi bensejétől félek, mert mindenki álmaiért megyek, de a magaméiért nem. Ez változott meg, és úgy gondolom, nekem most kezdődik a kapunyitás, a nem átaludt húszas élet, a változtatás, amivel végre igent mondok magamra és az életre.

Ha megkérdezted volna kicsit korábban és most, miért vagyok hálás, ugyanazt mondanám: hogy nap mint nap csodás találkozásokat, pillanatokat élek meg, idegenekkel mosolygunk össze cinkosan vagy kedvesen az utcán és van egy-két olyan ember az életemben, akik kiállnak mellettem és annyira de annyira jól szeretnek. Az ő támogatásukkal a hátam mögött igazából már nem félek az ugrástól. Jobban mondva igen, de ez már nem érdekes, mert stabil karabínerekkel tart az élet. Ezek a támogató szavak mantraként csengenek a fejemben, főleg egy nehezebb napon, ezekből és ezenfelül is megemlítenék néhány bennem komolyabban nyomot hagyó kellemes vagy épp keserédes üzenetet.

Elsőként a volt barátomét, mert amikor „leszereltem” a volt munkahelyemen, kaptam egy képeslapot tőle, a következő üzenettel: „Kívánok neked minden jót, kiváltképp az újrakezdés képességét! Tanulj a szomorúságból és a hibákból! Aztán indulj tovább! És mindenekelőtt kívánok neked bátorságot! Ez a bölcsője minden másnak!”  Képeslap, sokszor klisé, de tetszett, mert találó volt. Azonban azt nem sejtettem, hogy egy nappal később szakítunk és ezzel a lappal a szavai duplamód is útravalók lesznek nekem. Puff, bazdmeg.

Bár nagyon nehéz volt megélni, hogy minden biztonsági pillérem odalett, se munka, se albérlet, és még erőm se, hogy átgondoljam, hogyan tovább és merre, végig tudta a másik énem, a jobbik énem, hogy minden rendben lesz.

Ez az én legnagyobb kincsem, az idealizmusom és a világba, emberekbe vetett hitem. Ez a kis belső gyermek mindig meglátja az apró dolgokat, a jót, kapcsolódik, örül, remél, hálás és bizony emiatt folyamatosan gördül tovább az élete.  Most is hálás vagyok a jelenért, az elefántos lepedőért, a jó zenéért, a keserű kávéért, hogy megírhatom ezt a történetet.
A barátaimért, és szüleimért, akik a bajban ott voltak mellettem, akik mellől visszaépíthettem az életemet. Akik nem szóltak, ha még egy hetet ott kellett csövelnem, vagy akiktől nagy reményekkel elindultam világgá, aztán két nap múlva hazajöttem.

Egy hónap kellett, mire az alapokat rendbetettem, felfaltam néhány Zöld Íjász részt és kurzust a Skillshare-en, aztán lassan-lassan újra mosoly került az arcomra. Ekkor éltem meg, milyen szerencsés dolgom van nekem.

Persze itt már tudtam, a kapott fészekkel nem szabad visszaélni és belekényelmesedni sem, ezért újból léptem. Közben a „nagy dolgok” is csiszolódtak, több interjúm is lesz a következő hetekben, hamarosan felvételizhetek az egyetemre, ami álmaim egyeteme. Egy hasonló bölcsőben járó lakótársam van, hogy-hogy nem. Nagyon jó emberekkel tölthetek minőségi időt, illetve magamhoz is rég voltam ilyen közel. A személyiségem nagyban változott. A korábbi évek bohém, ámde magát alárendelő, szunyókáló Violája ugyan még ott van, de egy érettebb, önmagáért felelősséget vállaló Viola is lépett mellé. Mind a kettő én vagyok, mind a kettőt szeretem. Tetszik viszont a második, hogy tudok gyenge lenni, ha baj van, bevallani, ha dühös, ha szomorú; kérdezni, kapcsolódni, ölelést kérni, a magam igényeit egyre jobban képviselni. És nem csak babusgatni magam, hanem megtenni olyan dolgokat is, amik kellemetlenek, amik fájnak.

Mert fájt amúgy ez a cikk is, fájt belemenni, beismerni, hogy ez így alakult, hogy sok mindenben hibáztam és hogy hiába telt el 3 hónap, nemt’om még mindig, mi van. És hogy 27 évesen ez van. Még mindig félek, de nem ez az elsődleges érzelmem már, hanem izgatottan várom, mit fog még hozni az élet. (Egyszer jósoltak a tenyeremből, és azt mondták, dinamikus életem lesz, hehe.)

Nemrég lezártunk egy önismereti csoportot és néhány volt csoporttársam ezeket az üzeneteket hagyta nekem:

„Kívánom neked, hogy azt a befogadó és átölelő szeretetet, ami kifelé árad belőled, magad irányába is ki tudd teljesíteni.”

„Nőjj tovább, Violvirág!”

„Csak így tovább az életed alapvető átalakításának útján.”

Nekem ezek igazán jó helyre mentek. Kívánom én is nektek azt, ami a leginkább jólesne vagy segítene egy szorongató, gáz, fájdalmas vagy látszólag értelmetlen helyzetben. Bízzatok egy jobb-ban, a döntéseitekben, a szeretteitekben, az életben! Ezek kreáltak nekem is 27 rendkívül gazdag és igazából szuper évet. Jöjjél, jöjjél húszasélet!

További cikkek: