4 tipikus kérdés, amitől már herótom van huszonévesen

23 évesen az ember lánya már elgondolkozik. Sőt, szerintem nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, állandóan csak gondolkozunk. Hogy mit akarunk, hogy akarjuk, egyáltalán mikor akarjuk azt a valamit.

„Mi leszel, ha nagy leszel?”

Óvodás koromban, ha hozzám szegezték a „Mi szeretnél lenni?” kérdést, akkor még hatalmas boldogsággal válaszoltam azt, hogy állatorvos. Nem sokkal később, 7 évesen, bekerülve az iskolások táborába, ahol már nem a játékok száma nőtt, hanem a könyvek és a füzeteké, lemondtam az állatorvosi praxis engedély megszerzéséről. Teljesen beszippantott a diákélet, szerettem iskolás lenni, tanulni; olvasni már ovis koromban tudtam, de felsős, 8. osztályos koromra megcsappant a tanulás iránti vágyam. Én sem vártam mást, csak hogy ballagjunk, menjünk, hódítsuk meg a középiskolákat! Ekkor kezdődik az igazi „mit is akarok én?” – típusú gyomorforgató kérdés minden fiatal életében, ami talán minden felnőttel folytatott beszélgetésemben előfordul.

„A baba jön már?”

Személy szerint nekem nem fő probléma, hogy vajon lesz-e valaki, aki mellett majd megöregszem, satöbbi. Ha lesz, lesz, ha nem… akkor is lesz. Én nem aggódom ezen – de más nagyon is tud rajta görcsölni. „Miért nem szülsz, egy nőnek illik szülni, milyen nő az, aki nem akar gyereket?”, „Kellene melléd is egy pasi, miért nem szedsz össze valakit?” Igazi stresszfaktorokat generáló kérdések: egyrészt, ha valaki nem ezen gondolkozik állandóan, akkor váratlanul érintik az igencsak tapintatlan kérdések; másrészt, hadd döntsem már el én, hogy mikor, mit, hogyan akarok – vagy épp nem akarok.

„Na és te hogyan tervezed az életedet?”

23 évesen, amikor a családi ebédeken ülök, rendszeresen nekem szegezik a kérdést közeli és nem olyan közeli rokonok egyaránt, hogy naésmiértnincsmunka, miértnemtanultáltovább, miértnincsmárvalakid, vagy miértnemképesekafiatalokelköltözni és élniazéletüket. Tényleg szeretném, hogy akárcsak pár hónapra is, de a mai idősebbek megtapasztalják a választ a sok miértre. Persze, tudom, minden korosztálynak megvannak a saját nehézségei és egyebek, de a mai fiatalokat mindig nagyon könnyű támadni és számon kérni. A 40-50 éves „gyerekem és munkám van, höhö, meg amúgy is mindent tudok, mert 30 éve ugyanaz a munkám” típusú felnőtteknek innen üzenem: haladjunk a korral, nem az van, mint x évvel ezelőtt, könyörgöm.

„Miért nincs munkád, tán munkanélküli akarsz lenni?”

23 évesen, állást keresve, állásinterjúról állásinterjúra járva, sikertelenül, egy-egy személyes találkozó után elgondolkozom, hogy ezek most tényleg munkaerőt keresnek, vagy heccből hirdetgetik az állást a 25 év alatti, fiatal pályakezdők részére, hogy vissza se hívjanak azzal, hogy „bocs, nem kellesz, de amúgy tökéletes lettél volna, hidd el, csak így jártál, a másik ezer jelentkezővel együtt”. Néha ennyinek is örülnék. A kérdésre a válasz pedig: nyilván nem akarok munkanélküli suhanc lenni, nyilván nem adom fel, nyilván szeretnék örömteljes munkát találni és nem megelégedni, nyilván, nyilván, nyilván, nem is értem a kérdést.

Ne bombázzák a felnőttek ilyen kérdésékkel a fiatalokat, vagy ha nem tudják megállni, tegyék fel úgy, hogy az ne legyen sértő, bántó! Az időszakos, nulla körül tendáló életkedv mellé ezek még pluszban rásegíthetnek a depresszióra. Az Y-generáció tagjai sokkal könnyebben juthatnak el oda, hogy „mi értelme az életnek, és amúgy minek kellett megszületni, mert körülöttem minden szar, és nekem semmi sem sikerül”. Sajnos. Akárki akármit mond, nem mindig csak az adott személy tehet arról, hogy a körülmények nem ők támogatják – semmi sem ilyen fekete és fehér.  

További cikkek: