6 kérdés, amire huszonévesen még nincs válaszom

25 éves vagyok, a felnőtté válás végső stádiumának küszöbén. A jövő hétnél már sokkal jobban izgat a jövő, érdekel a társadalom, amiben élek, és számomra is egyre fontosabb a környezetvédelem kérdése. Szeretnék tervezni, 5-10 éven belül komolyabb célokat elérni. Ezek a gondolatok mondhatni mostanra értek meg bennem annyira, hogy konkrét kérdések formájába is feltegyem őket, lassan nap mint nap.

Bár számtalanszor fárasztottam velük barátaimat vagy az idősebb generáció tagjait, konkrét megoldásra nem tudtam jutni ez idáig, és egyre kevésbé érzem azt, hogy a “csak idő kérdése” és a “majd lesz valahogy” kielégítő válaszok lennének. Világos viszont, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hasonlóképp őrlődik, ezért 6 kérdést tennék fel a papírnak, neked vagy bárkinek, aki válasszal is szolgálhat.

1. Érdemes egyáltalán politizálni?

Ha van terület, ahol aztán tényleg nem könnyű eligazodni, az a politika, hiszen minden oldalnak, érdekeltségnek megvan a maga igazsága és tévedése egyaránt. A legapróbb vitakérdésnek is számtalan további rétege van és olyan hatásai, amikkel egy átlag polgár aligha számolhat. Hogy döntsünk akkor? Mi alapján kötelezzük el magunkat, ha a teljes gazdasági, geopolitikai hátteret sosem láthatjuk át teljesen? Van-e értelme az információk halmozására tetemes időt és energiát szánni, ha látszólag a teljes média és mellette megannyi kampánystratégia a totális megtévesztésre épül?

2. Megoldódhatnak a lakhatási problémák?

Talán a legnépszerűbb módja annak, ha valaki a derűs optimizmusból egyenes ágon a kilátástalanságba akar süllyedni, ha racionálisan felméri, milyen anyagi tőkével kellene rendelkeznie egy saját ingatlan megvételéhez. A jelenlegi négyzetméter árak és a nagyszülők kitartó unszolása egyaránt remek összetevők lehetnek, ám a hangulatkoktél csak az ingatlannal rendelkezők iránt érzett irigységgel lehet teljes. Hidegen az igazi.

Tiszta sor és nem elvárható, hogy a sajtburger menü mellé adják a belvárosi öröklakásokat – elfogadom, hogy keményen meg kell dolgozni érte. Nem lehet viszont a társadalom minden tagja sikeres vállalkozó vagy minimum középvezető. Úgy érzem, komplett rétegek fosztódnak meg az otthon álmától, csak mert épp nem elég ambiciózusak ahhoz, hogy az üzleti élet csúcsragadozói legyenek.

3. Külföldön valóban jobb?

Megoldás, ha az itthoni problémák viharából egyszerűen külföld, egy potenciális jóléti állam felé vesszük az irányt? Valóban jobb egy idegen közegben érvényesülni csak azért, hogy minden hátrahagyott ismerősünk számára soknak tűnhessen a keresetünk? Lehetséges teljesen beilleszkedni valahova, ahol végső soron csak vendégmunkások vagyunk?

4. Mikor lenne érdemes családot alapítani?

Belegondolni is ijesztő, hogy szüleim gyakorlatilag nulla megtakarítással és egy erősen molyrágta biztonsági hálóval a hátuk mögött vágtak bele a családalapításba. Mindabból, amit meséltek, kicsit úgy is képzelem el, hogy a kilencvenes évek közhangulata ezt teljességgel támogatta, és a szebb lakás, nagyobb autó, hosszabb nyaralás helyett még ezekre a célokra koncentráltak az emberek. Gond esetleg, ha én nem vagyok ennyire laza? Ha szeretnék legalább pár dolgot bebiztosítani, mielőtt családalapításba kezdek?

5. Sok kicsi valóban sokra megy?

A politika mellett a klímaváltozás is olyan, ahol az általunk hitelesnek ítélt források fényében kaphatunk hideget, meleget egyaránt. Ami talán közös metszet minden ember fejében, hogy aránytalanul pazarló életet élünk. Hogy erről az általános boldogtalanság, elégedetlenség, a vásárlásra ösztönző reklámok vagy a termékeket előállító nagyvállalatok tehetnek, az csak egy újabb rejtély. Kérdés viszont, hogy meddig tartható fent ez a fajta fogyasztás, lejjebb tudnánk-e adni, nekünk kellene-e egyáltalán, és ha igen, hányan kellenek a változáshoz?

6. Zoomer vs. Boomer generáció harca: valóban a mi generációnk a legelveszettebb? 

Mindig a következő generáció helyzete a legreményveszettebb, de valóban elértünk volna egy végpontra, ahol ez már biztosan kijelenthető? A technológia, a folyamatos képmutatás vagy az elvárásaink és a valós világ közötti különbségek miatt van ez? Valóban keveset tennénk a jövőnkért? Tényleg túlságosan érzékenyek vagyunk vagy csak nyíltabban vállaljuk fel pszichés gyengeségeinket?

Ismerek olyat, akit hozzám hasonlóan gyakorta aludni sem hagy a fenti hatos, de olyan stádium is létezik, amikor inkább elengedi az egyértelmű aggodalmakat, csak hogy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb hétköznapjai lehessenek. Mindezek mellett fürdőzünk a pozitív dolgokban is, rengeteg terület iránt viselhetünk végtelen hálával. Talán a generációnk feladata megtalálni azt a fókuszt, hogy mennyi energiát fordítunk a valós aggodalmakra, és mennyit szentelünk mellettük az adott előnyök kiélvezésére.

További cikkek: