800 kilométert sétálni a kapunyitási pánik ellen? – Az El Camino egy útkereső szemszögéből

Biztos ismeritek az érzést, amikor annyira boldogok vagytok, hogy nem bírjátok ki nevetés nélkül. Amikor a belső öröm annyira túlcsordul, hogy képtelenség belül tartani, hiszen ki akar törni, hogy megmutassa magát. Amikor életöröm járja át minden porcikádat, és egyszerűen csak hálás vagy Istennek, az univerzumnak, a sorsnak, magadnak, hogy megélheted ezt a pillanatot, hogy itt lehetsz, létezhetsz. Amikor 800 kilométer után egy szombati, napsütéses napon besétáltam Santiago de Compostela főterére, pontosan ez az érzés fogott el.

Fél évvel az indulás előtt beütött a krach, a menekülési vágy, a normális élettől való totális viszolygás és a félelem, hogy ha most nem indulok el a nagyvilágba, akkor lehet, hogy soha többé nem lesz rá lehetőségem és bátorságom. Minden sejtem és az egész lelkem üvöltötte az arcomba: „Indulj már, mire vársz?” – és bár éreztem a sürgetést, hónapokon keresztül csak egy halvány ötletként élt bennem, hogy nekivágjak az ismeretlennek. Méghozzá gyalog. Ezt az egyet tudtam. Hogy gyalog akarok menni.

Nagyon-nagyon mélyen bennem volt a totális frász ettől az egésztől. Azt éreztem, hogy teljesen megkattantam, hogy én ennek neki akarok vágni. Régóta nem sportoltam, el is vagyok hízva, kitartó sem vagyok: rossz kombó – ezt éreztem. De mégis tudtam, belül hallottam, hogy menni kell. Be kell vallanom, a szervezést – a repjegy vételen kívül – egy héttel az indulás előtt kezdtem, de hajtott a vérem és meg voltam róla győződve, hogy minden rendben lesz.

Végül sikerült úgy időzíteni, hogy pont a 22. születésnapomon indultam el eddigi életem legnagyobb kalandjára. Oly sok könyvben olvastam és filmben láttam már, rengetegen indulnak neki évente az útnak, és mesélnek róla lélekemelő dolgokat. Így utólag csak nevetek magamon, hiszen csak a fennköltségét, a szépségét láttam, meg azt gondoltam, nagyon „menő” leszek, ha elmegyek. És végig járom. De persze az nem jutott eszembe, hogy ezeket a dolgokat körülbelül a harmadik percben elfelejti az ember. Minden hiú gondolatot, minden mást elfelejt. Csak az út marad. És a legcsodálatosabb az egészben, hogy ez bőven elég lesz – sőt több is -, mint amiről valaha álmodtál.

Úgy indultam el, hogy sok kérdés motoszkált a fejemben, amikre választ akartam kapni. Kapunyitási pániknak is nevezhetjük, hiszen halványlilagőzöm nem volt arról, hogy mit is akarok magammal kezdeni. Se célok, se vágyak, semmi. És ez elég ijesztő volt. Mert az érzés, hogy csak sodródok a saját életemben, fecsérlem a nekem ajándékozott időt, kikészített.

Akkor végeztem az egyetemen, filozófus diplomával a kezemben álltam a nagybetűs élet kapujában, és szívem szerint csak bebújtam volna a puha paplanom alá egy jó könyvvel és egy forró teával, hogy ott olvassak életem végéig. És bár ez fantasztikusan hangzik – legalábbis nekem -, közben az énem másik, nyughatatlan fele már túrafelszerelésben álldogált az ajtóban, és nagy vigyorral a képén unszolt, hogy induljunk már.

És abban a pillanatban tudtam, hogy ha az első képet választom, akkor egy életre megbánom. Talán ekkor köteleztem el magam egyfajta élet mellett: egy kalandos, boldog, zűrzavaros, felfoghatatlan, de saját élet mellett. Amit én alakítok minden döntésemmel, minden egyes pillanatban. Abban a túrabakancsban tettem meg az első lépést az ÉLET felé. Nem tudtam, hogy mi vár rám, azt sem, hogy utána mi lesz. Elképzelés szintjén sem. De ez egy cseppet sem számított, hiszen olyan messzinek, a végtelenségbe tűnőnek láttam az út végét, hogy nem is agyaltam ilyesmin. Csak elindultam.

Arra, hogy mi vár rád az az El Camino során, nem tudsz előre felkészülni. Mert igazán elképzelni se tudod, hogy milyen lesz. Nem is a fizikai része a nehéz – az emberi test hozzászokik a megerőltetéshez pár nap alatt -, a lelkierő az, amit itt próbára tesz minden pillanat, minden egyes lépés. Hiszen az ember a végtelen kilométerek során elkerülhetetlenül összetalálkozik saját magával. És szembe kell nézned vele – akár akarod, akár nem. Ez pedig nem mindig szép, mert nem mindig fog tetszeni minden, amit látni fogsz: néha viharokkal, szökőárakkal, elképzelhetetlen összecsapásokkal jár egy ilyen találkozó.

De minden csepp vért megér az, ami a végén a tied lesz. A teljes elfogadás ajándéka. Küzdeni kell, de tied lesz a megtiszteltetés, hogy megismerheted önmagadat. Szóval csak menj tovább, tudod: egyszerre csak egy lépés. „One step at a time!” És ennél többre nincs is szükséged.

Egyszerre csak egy lépés.  

További cikkek: