A bezzeg gyerekek – Én és a jövő pályázatunk díjazott írása

Meghirdetett pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vicces, meghökkentő, tanulságos vagy épp szomorú történetben meséljétek el, hogyan is viszonyultok a kétes, bizonytalan jövőhöz. Egy kikötésünk volt csak, hogy rólatok szóljon, a saját tanulságaitokról, kételyeitekről, győzelmeitekről, gondolataitokról. Heszler Ramóna írása szívünkből szólt. Olvassátok hát pályázatunk második helyezettjét.

Papírpohárban kávé, feketén, úgy, ahogy a felnőttek isszák. Az ablakból rálátni a szemközti irodaházra, szinte karnyújtásnyira a kedves, néha hangos, sokszor túlhangos és mókás angolt beszélő indiai hölgyekre. Ettől még komolyabbnak tűnik az egész. Multinacionális cég, multikulturális környezet. Gyerekként pont így képzeljük a „dolgozót”, ahova apa meg anya, meg a fontos emberek munkába járnak. A fontos emberek öltönyben, meg kiskosztümben feszítenek. A business woman-ek lábán magassarkú, hajuk feszes kontyban és mindig nagyon dolgoznak valamin. Aztán felnövünk, és sajnos rá kell jönnünk, hogy bizony az a kurva cipő nagyon szorít, a szoros kontytól meg migrént kap az ember lánya. Ahogy sokszor a felnőtt élettől is.

Felnőtté válás. Az a valami, amit gyerekként nagyon várunk, és ami végtelenül távolinak tűnik. Milyen jó lesz majd, amikor senki nem mondja meg, mit csináljunk, mikor csináljuk és kivel. Aztán amikor végre eljön a leválás pillanata, és ott maradunk azzal a fene nagy szabadsággal, hirtelen nem tudunk mit kezdeni vele. Jöhetne néha valaki, aki megmondja, mi a francot is kellene csinálnunk, hogy elérjük a céljainkat. Célok. Mert azoknak bizony lenniük kell. Ezt mondta anno az osztályfőnök érettségi előtt, ezt sulykolják a szülők, a média, meg úgy általában mindenki.

És te mit látsz magad körül már egészen fiatalon? Embereket, akik kitűnőre érettségiznek, és 3 nyelvvizsgát tudhatnak magukénak – csak úgy, kedvtelésből. Húszéves suhancokat, akik startupot alapítottak, mert az most olyan menő. Egyszerűen körül vesznek a jobbnál jobb, izgalmasabb célok és tervek, miközben te sokszor azt sem tudod eldönteni, milyen hajszín állna jól.

Itt ez a sok minta és példakép, akiket folyton fel is emlegetnek persze. A bezzeg gyerekek. Bezzeg a Marika lánya már férjhez ment, bezzeg a Tibike már Amerikában dolgozik és 3 diplomája van. Mi, a kevésbé szerencsések pedig, akiket aligha emlegetnek más szülők követendő példaként, csak a túlélésre játszunk. Megpróbáljuk elvégezni a sulit úgy ahogy, keressük a megfelelő munkahelyet, amiből fizetjük az elképesztően drága albérletünket, ami 20 négyzetméter, de mi briliáns módon elférünk benne ötöd magunkkal is, jobb időszakokban pedig a diákhitel részleteit is ki tudjuk köhögni magunkból. Eközben még mindig az exünk után epekedünk, aki lehet ekkora már a Marika bezzeg lányának a férje lett.

De tudjátok mit? Én azért mégsem lennék bezzeg gyerek – na jó, talán néha, egy kicsit. Kellenek ezek a pofonok és nehézségek ahhoz, hogy valóban felnőttnek mondhassuk magunkat, mert higgyétek el, nem lehet megúszni. Kinek könnyebb, kinek nehezebb ez az időszak, de a végén csak elérjük azt a fránya és túlmisztifikált célt. Lehet az egy menő cég megalapítása, egy hivatás, 5 gyerek vagy éppen egy kosárnyi kiscica. Esetleg az, hogy megtaláld és kibékülj önmagaddal, a korlátaiddal, és a végsőkig feszegesd azokat. Igazából tök mindegy. Nem lehet és nem is szabad összemérni, kinek mi okoz boldogságot, és milyen úton jut el oda. Néha talán kissé kacskaringózva, letérve arról a bizonyos „sárgaköves útról”, de végül mind megérkezünk majd.

Ha meg nem, legfeljebb mi is bezzegezhetünk. Az mindig bejön.

További cikkek: