4 váratlan dolog, amit a brazilok tanítottak meg nekem

Egyszer azt mondtam az egyik brazil ismerősömnek, ha egy képzeletbeli világban élnénk, ahol nem látni a testet, csak a lelket, a személyiséget és a világszemléletet, akkor is egyből meg tudnám mondani, ki brazil és ki nem. Csak nevetett. Nem nagyon értette, ez miért olyan nagy szó.

Két nyaramat is az Egyesült Államokban töltöttem. Egy táborban dolgoztam, ahol számtalan nemzetiség dolgozott együtt, a legnagyobb hatással mégis a brazilok voltak rám. A táborban egy körülbelül 70 fős csapatnak voltunk a tagjai, de még így is kitűntek életerejükkel, letörölhetetlen vigyorukkal, csillogó szemeikkel, hófehér, állandóan látszódó fogaikkal. Személyiségemen, világlátásomon is formáltak 4 apró, egyáltalán nem várt tanulsággal. Lássunk is hozzá!

Nyár közepén, egy Pines nevű helyi kocsma bárjában ülve az egyik brazil fiú olyat kérdezett tőlem, amit sosem fogok elfelejteni. Az érdekelte, hogy a magyar lányok miért nem boldogok. Vagy egyáltalán: miért nem mosolyognak. Fáj-e nekünk a mosolygás. Ekkor már körülbelül 1 hónapja volt számtalan nemzetiség összezárva, kezdtük kiismerni egymást, gondolom, az az 1 hónapnyi megfigyelés beszélt belőle. A kérdés sokkolt, bevallom, fájt is. Hát tényleg ilyenek lennénk a külföldiek szemében? Savanyú pofájúak, életuntak, boldogtalanok? Zárkózottságunkkal tűnnénk ki? Ez lenne az ismérvünk? A fapofa?

Első tanulság: nem kell különösebb ok ahhoz, hogy az arcon megjelenjen egy kis mosoly

Mi, magyarok, eléggé túlkomplikáljuk ezt a műveletet, pedig csak pár arcizmunkat kellene megmozgatnunk. Higgyétek el, a brazilokhoz képest mi vagyunk a megtestesült Savanyúpofa, a „minden jóban találni valami rosszat”- típus!

Egy velük folytatott őszinte beszélgetés gyógyír az önbizalomhiányra, a stresszre, a pesszimizmusra, az életuntságra és a befásultságra. Tudatosan, vagy nem tudatosan, de kizökkentik az embert. Kihúznak a megszokott kis univerzumodból, ha akarod, ha nem.

Második tanulság: az igazi tánchoz nem is kell tánctudás

A következőt sem fogom soha elfelejteni: brazil barátaim kifejtették, hogy úgy látják, az európai lányok még táncolni sem mernek őszintén. Hiszen nézzem csak – és rámutattak a sarokban csoportosuló félszegen táncoló lányokra –, csak lépkednek, rugóznak, de egyáltalán nem táncolnak úgy önfeledten, ahogy kellene. Márpedig erről kellene, hogy szóljon a tánc – mondják. A szembecsukós, tánctudást ignoráló, külvilágot kizárós élvezetről.

Harmadik tanulság: az önszeretet nem ördögtől való, a komfortzóna pedig egy gumi, ami képes arra, hogy a végtelenbe nyúljon

A brazilok szépség-fogalma egyáltalán nem olyan szűk és kritikus, mint amilyennek Magyarországon érzem. Szeretnek mindent és mindenkit, beleértve saját magukat is. Komfortzónájuk pedig megfoghatatlan, úgy nyúlik, ahogy húzzák – lehet még annál is tovább.

Negyedik tanulság: „mindent vagy semmit, nem pedig félig” – mentalitás

Na, ha valami, akkor a temperamentum egyáltalán nem hiányzik belőlük. A végletek emberének nevezem őket: nem ismernek köztes helyzetet, „mindent vagy semmit” alapon élnek és szeretnek. Emocionális túlfűtöttségük leginkább abban nyilvánul meg, hogy túl éreznek. Mert ha szeretnek, akkor nagyon szeretnek. Nem félig, nem néha, hanem nagyon. Az összes porcikájukkal, gondolatukkal.

További cikkek: