A brazil emberek rengeteget tanítottak nekem

Két nyaramat is az Egyesült Államokban töltöttem. Egy táborban dolgoztam, ahol számtalan nemzetiség megfordult. A legnagyobb hatással mégis a brazilok voltak rám: biztos vagyok benne, ha csak személyiségüket láttam volna, akkor is meg tudtam volna állapítani, melyikük brazil, és melyikük nem.

A legelső percben, már a detroiti reptéren várakozva felfigyeltem rájuk. Noha körülbelül egy 70 fős csapatnak voltunk a tagjai, így is kitűntek életerejükkel, letörölhetetlen vigyorukkal, őszintén csillogó szemeikkel, tagadhatatlan örömükkel. Pedig csak ültek és beszélgettek, se több, se kevesebb, ráadásul mindezt konszolidált módon tették, halkan, a sok utazástól fáradtan.

Aztán egyszer, a nyár közepén, egy helyi kocsma bárjában ülve az egyik brazil olyat kérdezett tőlem, amit soem fogok elfelejteni. Az érdekelte, hogy az európai lányok miért nem boldogok. Ekkor már körülbelül 1 hónapja volt számtalan nemzetiség összezárva, gondolom, az az 1 hónapnyi megfigyelés beszélt belőle. A körülöttünk ülő többi brazil is bekapcsolódott a beszélgetésbe, érdekes témának gondolhatták. A kérdés sokkolt, bevallom, fájt is. Az általuk elém rakott tükörbe igenis rossz volt belenézni, mert kezdtem megérteni és észrevenni, miről is beszélnek. Tudtam, hogy az európai lányok boldogok, csak teljesen máshogy, mint a brazilok. A két fajta boldogság össze nem hasonlítható. Nem akartam előhozakodni a kulturális sokkal, a más temperamentummal, vagy akármi mással, mind csak magyarázkodásként hangzott volna, és állításukat igazolta volna. Így hát megkértem őket, kérdésüket fejtsék ki részletesebben.

Az összes brazilnak volt mondanivalója. Elmondták például, hogy úgy látják, az európai lányok még táncolni sem mernek úgy őszintén, csak lépkednek, picit rugóznak, de egyáltalán nem táncolnak, úgy önfeledten, mindent leszarva. Hiszen erről kellene, hogy szóljon a tánc – vallják. Bevallom, ez nekem is feltűnt az egyik karaoke est folyamán. A brazil fiúk úgy táncoltak, hogy még szemüket is becsukták a teljes élvezet érdekében.

Minél több időt töltöttem az új barátaimmal, annál inkább láttam azt, amit ők már a legelső pillanattól kezdve.

Ők mások. Ha nevetnek – márpedig sokat nevetnek -, akkor az olyan, mintha igazi gyermekkacajt hallanál: nem tudod nem megmosolyogni. Nem kell különösebb ok ahhoz, hogy arcukon megjelenjen a mosoly. Szépség-fogalmuk sem olyan szűk és kritikus, mint amilyennek Magyarországon érzem. Szeretnek mindent és mindenkit, beleértve saját magukat is. Ezeknek a csupa szív embereknek a komfortzónájuk szinte megfoghatatlan, úgy nyúlik, ahogy húzzák, lehet még annál is tovább. Emberbarátaik és emberközpontiak, kedvességük ok nélküli, önzetlenül adnak. Egy velük folytatott őszinte beszélgetés gyógyír az önbizalomhiányra, a stresszre, a pesszimizmusra, az életuntságra és a befásultságra. Tudatosan, vagy nem tudatosan, de kizökkentik az embert. Igen, ez a jó szó: kihúznak abból az univerzumból, amelyben megszokott mindennapjaidat éled.

Emocionális túlfűtöttségüknek persze hátránya is van. A temperamentum egyáltalán nem hiányzik belőlük, nagyon hevesek tudnak lenni, és az sem ritka, ha túl éreznek. Eddig akárhány brazilt ismertem meg, mind borzasztóan féltékeny volt: amilyen boldogok a mindennapokban, olyan drámákra képesek a magánéletükben. Bár tagadhatatlan: ha szeretnek, akkor nagyon szeretnek. Nem félig, nem néha, hanem nagyon. Testükkel, lelkükkel, minden porcikájukkal és gondolatukkal. A végletek emberének nevezem őket: nem ismernek köztes helyzetet, “mindent vagy semmit” alapon élnek és szeretnek. Mert ők élnek és szeretnek. Na meg mosolyognak.

Túlfűtöttségük ellenére is mesterien űzik a mindennapokat: életüket úgy irányítják, hogy csupa „nagyon akarom” kategóriába tartózó helyzetekbe kerüljenek, alább adni úgysem érdemes – mondják. Nemcsak személyiségemen, de világlátásomon is rengeteget formáltak.

További cikkek: