„A családirtás létezik, a segélykiáltásokat észre kell venni” – 23 perc (színházi ajánló)

Fotó: Takács Attila Fotó: Takács Attila

„Egy szerelem története. Egy karrier története. Egy család története. Egy anya története.” Ezek a mondatok díszítik a darab brossúráját, amit még beengedés előtt vettem el az egyik asztalról. A 23 perc nemcsak egy nő, feleség, anya történetét meséli el, hanem egy igen fontos társadalmi jelenségre, a családirtásra is felhívja a figyelmet. A késleltetett segítség miatt milliók veszítik el a családjukat, és ez jóval többszöri halál ok a világban, mint az a hírekből kiderül. A hírekbe a legbrutálisabb történetek kerülnek, amik talán pár napig a közbeszédben maradnak – aztán elfelejtjük őket.

A 23 perc egy sokkolóan erős, rideg és nagyon is valóságos monodráma, ami egy középkorú nőnek (Járó Zsuzsa) a tragédiáig fajuló életútját mutatja be. Ezt az utat halk segélykiáltás, fokozatosan adagolt sötétség és megválaszolatlan kérdések övezik. Noha a főhősnő eleinte csak vicceskedve mesél az életéről, a férfiakkal való kapcsolatáról, szépen lassan bevezet minket a pokolba; a házasságának részleteibe, a gyereknevelés mindennapjaiba. A kérdések tüzes nyílként csapódnak belénk: miért kezeljük tabuként a családon belüli erőszakot? Miért hisszük, hogy a főhősnő tragédiája csak egy ritka kivétel, ami inkább csak a filmekben létezik?

Fotó: Takács AttilaFotó: Takács Attila

Levert a víz, zakatolt a szívem és a táskámban zsebkendőért matattam, amikor a főhősnő a közönség felé tekintett, majd görnyedt testtartással, fakó hangon, zsebre rakott kezekkel így szólt: „Tudom, hogy nincsenek itt, tudom, hogy halottak.” Egyszerre ült ki megdöbbenés, düh és félelem az arcomra; Járó Zsuzsa bravúros alakítása, tűéles mondatai arcon csaptak az ismeretlen valósággal.

23 perc. Kevésnek tűnik, igaz? Valakinek az örökkévalóságot jelenti.

Ez a 23 perc a találgatásoké. Vajon mit csinált? 

23 perc. Egy végtelen spirál. Végtelen tragédia. Végtelen miértekkel.

Feloldozást vártam, de nem jött.

Keszég László hiánypótló darabjával aprólékos látleletet nyújt a családon belüli erőszakról, a hitről és nem utolsósorban a reményről, ami végül semmit nem hoz el. Mert főhösnőnk végig reméli, hogy a munkáját elvesztő, depressziós családfőből egyszer rendes apa válik. Hiszi, hogy a családi életük rendbe hozható, és a reményt csak akkor adja fel, amikor beadja a válópert.

A feszültség, amit Járó Zsuzsa a színészi játékával teremt, a darab végéig csak gyűlik és gyűlik, olyannyira, hogy végül a sötét teremben, a függöny lehúzásával csak egy dolog biztos: a családirtás létezik, a segélykiáltásokat észre kell venni, meg kell hallani és komolyan kell venni. 

 

További cikkek: