„A fájdalom a barátod” – Miért kellene mindenkinek kipróbálnia a dzsúdót?

Óvodás koromban – akárcsak sok más kissrác – én is megszállottja voltam a harcosoknak. Egyik nap szamurájként aprítottam a kertben lévő tujákat egy bottal, másnap középkori lovagként védelmeztem a lányokat az oviban, harmadik nap pedig Akhilleusznak képzelve magam, elsöprő bátorsággal rohamoztam a nappaliban lévő díszpárnákból épített erődöt. 5 éves lehettem, amikor a szüleim elkezdték kapizsgálni, hogy a heti kettő úszás bizony nem fog lekötni: be is írattak cselgáncsozni – avagy dzsúdózni -, ami egy japán eredetű küzdősport. Ennek már majdnem 20 éve, és mivel az első számú prioritást nálam mindig is a tanulás élvezte, ezért egy Belga Nemzeti Bajnokságon szerzett bronzérmen, pár kupán és egy fekete övön túl mást nem tudok felmutatni. Viszont életem szerves, örömteli részévé vált a dzsúdó, így hát jogosan merül fel mindenkiben a kérdés: mégis mit lehet élvezni abban, ha az embert abban a furcsa pizsamában a földhöz csapkodják, fojtogatják, vagy ha éppen a karját próbálják kitörni? Elmondom.

Kezdjük az alapokkal: mi is az a dzsúdó?

A „dzsú” japánul azt jelenti, hogy „lágyan”, ami az ősi harcmodor lágy elemét hivatott tükrözni. A „dó” pedig utat jelent, hangsúlyozva azt, hogy a dzsúdó nemcsak küzdősport, de életút is egyben. A küzdősport egyik alapelve az, hogy minimális erőfeszítéssel maximális hatékonyságot érjünk el, a másik elv pedig a kölcsönös fejlődés tisztelete. Ez számomra azért különösen fontos, mert a dzsúdónak sok más harcművészettel ellentétben nem az a lényege, hogy megsemmisítsük az ellenfelet, hanem hogy maradandó károsodás nélkül harcképtelenné tegyük. A küzdelem az úgynevezett „Ippon” megszerzéséért zajlik: ez az a pont, amit ha megszerez az ember, rögtön megnyeri a küzdelmet. Ippont többféleképpen lehet kapni: álló küzdelem során, ha a dzsúdós nagy lendülettel a hátára dobja ellenfelét, földharc esetén pedig ha leszorítja, vagy fojtás és karfeszítés segítségével feladásra kényszeríti.

Miért érdemes belekezdeni a cselgáncsba?

A dzsúdó olyan értékeket tanít meg, amik az élet minden területén felbecsülhetetlenek tudnak lenni. Megtanítja az esés technikájának az elsajátítását, a verekedés és a küzdelem közötti különbséget, fejleszti a mozgáskoordinációt, megmozgatja az egész testet, és megtanítja azt is, hogy hogyan viseljük el a vereséget emelt fővel még akkor is, amikor egy bírói döntést igazságtalannak tartunk. Egy jó mérkőzés – eredménytől függetlenül – bizony százszor többet ér, mint egy kitaktikázott győzelem. Szerintem ezekből a leckékből mindenkinek érdemes lenne tanulnia.

Ami értékes, azért meg kell küzdeni, avagy: a fájdalom a barátod

Azt viszont nem állítom, hogy a dzsúdó mindenkinek megfelelő hosszú távon. Tényleg nem. Oldalakat tudnék írni arról, hogy mennyire csíp a friss seb az ujjon a zuhany alatt, miután a fogás-bontás – tehát amikor súrlódik a rizsszálas, durva anyagon az ujj – leégeti róla a bőrt. Hogy mekkora sokk az, amikor megtudod, hogy a füledben lévő porcok megtörése miatt örökre karfiol füled marad. Hogy milyen az, amikor edzőtáborban a több órás edzés után még alvás közben is a leszorítások pozíciójában forgolódsz. Amikor egy versenyen lévő 8 órás várakozás után egy ukrán kissrác felszedi a lábad, hat másodperc után megdob, te meg mehetsz haza. Vagy amikor már hét perce gyűröd a másikat egy fontos meccsen, és miután megdobod, a bíró az ellenfélnek ítéli a pontot. Ilyenkor mindenki előtt csak sírnál és ordibálnál, a szíved szakad meg az igazságtalanság miatt, mégis zokszó nélkül meghajolsz, kezet fogsz és csendben lesétálsz a szőnyegről. Jó lesz az a sírás a zuhany alatt is.

Mindez nemcsak testileg, de lelkileg is megviseli az embert – nem beszélve az öltözőkben folyó keménykedésekről és szemétkedésekről. Még mindig zeng a fülemben a volt edzőm válasza, amikor valaki a fájdalomról panaszkodott. Helyes – mondta Béla bá’ -, a fájdalom a barátod. Akkoriban csak nevettem ezen a jól bejáratott, tipikus edzői szlogenen, viszont az évek során már személyes filozófiámmá vált a szállóige. Hiszem, hogy ami értékes, azért szenvedni kell.

A cselgáncs jobban az életre nevelt, mint bármi más

A szenvedésben az a jó, hogy nem kell egyedül csinálni. A sok küzdelem és szenvedés a szőnyegen rengeteg életre szóló barátságot szül: engem is a cselgáncs hozott össze mindkét legjobb barátommal. Emellett a dzsúdó számomra azon ritka dolgok egyike, amely képes kikapcsolni a gondolatok folytonos áradását. Leírhatatlan érzés, amikor a hangosbemondóban meghallod a neved, ahogy küzdelemre szólítanak. Ekkor meghajolsz, felsétálsz a szőnyegre, és várod, hogy a bíró elindítsa a mérkőzést. Az idő megfagy, minden más megszűnik, elszáll az összes stressz, csak te maradsz. Ott állsz teljesen egyedül a másikkal szemben, az összes idegszáladdal a feladatra koncentrálsz, és ekkor érzed csak igazán, hogy élsz. Rájössz, amíg szívvel-lélekkel küzdesz, addig nincs okod a végkimenetelen aggódni.

Nem tervezem, hogy valaha is abbahagyom a dzsúdót

Az évek során egyébként rengeteg minden változott körülöttem. Külföldre költöztem többször is és előröl kellett kezdenem mindent, az emberek jöttek-mentek – szinte folyamatosan változtak a biztosnak vélt pontok az életemben, a dzsúdó azonban mindig fix pont maradt. Hiába mentem keresztül nehéz időszakokon, hiába volt problémám az adott ország nyelvével, amelyikben épp laktam, hiába voltam idegen; miután felkötöttem az övemet, felléptem a szőnyegre és küzdöttem, mindenki elfelejtette, hogy honnan is jöttem. Csak az számított, amit tudok, és a szőnyegen ezt nem vehette el tőlem senki. Ezekben a pillanatokban éreztem azt, hogy nincs szükségem többé arra, hogy Akhilleusznak vagy lovagnak képzeljem magamat. Ilyenkor elég volt, ha csak önmagam lehettem, és ezt az érzést a dzsúdónak köszönhettem.

Nekem ezért fontos ennyire ez a sport, viszont ha úgy érzed, valami más hozná ki belőled a maximumot, ne habozz! Keresd meg azt a valamit és fogj hozzá, mert a világ sokkal jobb hely lenne, ha mindenkinek meglenne az az életében, ami nekem a dzsúdó.

További cikkek: