Egy örök emlék, amit a fekete pedagógiának köszönhetek – Én és a jövő pályázatunk díjazott írása

Meghirdetett pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vicces, meghökkentő, tanulságos vagy épp szomorú történetben meséljétek el, hogyan is viszonyultok a kétes, bizonytalan jövőhöz. Egy kikötésünk volt csak, hogy rólatok szóljon, a saját tanulságaitokról, kételyeitekről, győzelmeitekről, gondolataitokról. Elena Greene lélekmarcangoló történettel nevezett versenyünkre. El is nyerte a harmadik helyezést. Szívből gratulálunk neki – na meg azért is, mert úgy hisszük, a jövő szempontjából egy nagyon fontos csatát nyert meg.

A gimnáziumban volt pár tanárom, akik úgy éreztem, abban lelték örömüket, ha fizikailag és lelkileg bántalmazhattak, megalázhattak diáktársaim előtt. Komolyan hitték, ha csúnyán beszélnek, kiabálnak velem, ha ide-oda rángatnak, vagy ha rajtam mutatják be a gyakorlatokat a tornateremben, a következő órán majd messzebb dobom a kislabdát, és érettségi után a Táncművészeti Egyetemen fogok továbbtanulni. Talán nem is akartak nekem rosszat, ennek ellenére biztos voltam benne, hogy ”pedagógiai módszerük” nem helytálló. Jócskán tapasztaltam lélekromboló hatásaikat: hozzájárultak ahhoz, hogy tizenegyedikben öngyilkosságot kíséreljek meg. Csak tetézték az amúgy sem csekély gondjaimat, egyre mélyebbre taszítottak a depresszióba. Jobban gyűlöltem magamat náluk.

Ami feltette a pontot az i-re, az az utolsó évben történt. Természetesen – ahogy minden lány – én is a szalagavató táncról álmodoztam a középiskola kezdete óta. Amúgy sem tartoztam az iskola „menő” diákjai közé, meghúzódtam a háttérben, és mivel nehezebben találtam párt, mertem a tánctanárom segítségét kérni. Sajnos nagyon rossz ajtón kopogtattam. A sok bántás ellenére még reménykedtem tanári támogatásában, de óriásit kellett csalódnom.

– Jobb is, ha nem táncolsz. Legalább nem járatod le magadat meg engem az egész iskola szeme láttára. Nem kell neked pár – mondta, majd helyben megsemmisültem. Aznap a szokottnál ezerszer jobban magamba fordultam, pedig végzősként már sokkal szebb színben láttam a világot. Valószínűleg mert tudtam, hamarosan kiszabadulok a pokolból.

Ezek után bánatosan, álmodozó szemekkel követtem az ismerőseim ruhapróbás bejegyzéseit. A mai napig fájó szívvel hallgatom a tánc zenéjét. A szalagavató estéjén mindenki olyan büszke és boldog volt… csak én nem. Örökké rossz emlék marad ez már, hiányérzetet okoz, mindemellett még apám is leszidott a ,,hisztim” miatt.

Tanáraim munkája nem múlt el bennem nyomtalanul. Képtelen voltam elengedni ezeket az emlékeket, a fekete pedagógia okozta sérüléseket. Nem vettem fel soha az egyetemen mozgásos kurzust, féltem, hogy ott szintén nevetség és megalázás tárgya leszek. Azt mondják, a mozgás segít megőrizni testi-lelki egyensúlyunkat, valamint jó hatással van közérzetünkre – de engem tönkretesz, stresszes és depressziós leszek tőle. Próbálom leplezni, mennyire béna vagyok, kerülöm az emlékekkel kapcsolatos helyzeteket, mint minden fájdalmas dologgal kapcsolatban. Mániákusan igyekszem megfelelni a mostani tanáraimnak, nehogy a szakmabeli oktatók is csalódjanak bennem.

Sokáig lehetetlennek éreztem megbocsátani nekik. Nem értettem a motivációjukat, és nem gondoltam fairnek. Egy elismert pedagógus mi jogon aláz meg egy ártatlan tinédzsert, aki egyébként nincs ráhatással sorsára, képességeire? Igazságtalanságnak éreztem az egészet.

Egy közelmúltbeli esemény, az öt éves osztálytalálkozó – ahol mindkét tanárom megjelent – segített valamennyire tisztázni magamban az érzéseket, szembenézni a félelmeimmel. Egy hete biztosabban kijelenthetem, hogy továbbléptem. Azt hittem már évekkel ezelőtt megtörtént, de csak nemrég tudatosultak bennem a fentebb leírt tudatalatti akadályok.

Az emlékvideónkban a szalagtűző napjáról is vetítettek képeket. Hirtelen feltört bennem a csalódottság, mely szerint sosem volt szalagavató táncom, és már nem is lesz soha. Bepótolhatatlan alkalom, egy beteljesületlen álom lesz mindig. Előkerült egy fotó rólam és két barátnőmről, ami azóta kint van a Facebook üzenőfalamon is. Ők báli ruhában, én pedig koktélruhában pózolok. Még a szemeim is bekönnyeztek.

– Látja, tanárnő? Én nem táncoltam a szalagavatón, nem húzhattam fel fehér ruhát – suttogtam hangosan gondolkodva. – Ezt sohasem fogom megbocsátani – gondoltam magamban.

– Nem baj, Emi, majd az esküvődön! – válaszolta kedvesen.

– Igen – bólintottam mosolyt erőltetve az arcomra. – Igen, majd ott, mert ezt már nem lehet visszacsinálni – gondoltam szomorúan.

Jelenleg ott tartok, hogy komolyan azt gondolom, sikerült egy életre megbocsátom és feldolgoznom azokat a traumákat, amiket meggondolatlanul okoztak nekem. Mindenki hibázik az élete során, nem lett volna szabad haragudnom rájuk. Különben meg: attól, hogy ők esetleg elítélnek engem, nekem nem kell ugyanúgy viselkednem.

Azon gondolkodom, hogy jövőre felveszek valamilyen sport vagy tánc tárgyat az egyetemen.

Ha nem megy, az első három hét során még leadhatom.

 

 

További cikkek: