A félelmek megszelídítője – Merengés félelemről és szabadságról

Ahogy itt állok a szikla szélén az ejtőernyőmmel készen az ugrásra, veszek egy nagy levegőt és elrugaszkodom a semmibe. Egy ideig csak hagyom, hogy a szél teljes erővel az arcomba csapódjon. Hagyom, hogy a zuhanás teljesen áthassa a testem és érezzem a torkomban az éppen megszületni készülő üvöltést, ami már régóta csendben ült és várakozott, hogy végre előbújhasson. Egy elképesztően erős eufórikus érzés hat rám, mintha nem is ezen a bolygón lennék.

A zuhanás hihetetlen erővel tolja az arcunkba a jelent, amit mániákusan próbálunk elkerülni. Valahogy minden olyan valóságos lesz. Abban a pillanatban nincs más csak te és a zuhanás. Nagyon erősen kell akarni, hogy ne ott legyen az ember, abban a pillanatban. 

Furcsa, hogy könnyebb kilépni a szikla széléről, mint átlépni egy mentális gátat a saját életünkben. Vicces, hogy még ha meg is lépjük ezt a félelmet jelentő lépést, nem üvöltjük el magunkat, mint egy extrém sportnál. Pedig milyen jó lenne, ha szembenézve a megfelelési kényszerünkkel lenne bátorságunk elüvölteni magunkat bárhol, bármikor! Irigylem azokat az embereket, akik ezt meg tudják tenni.

Bennem még túl sok a félelem és a gátlás, hogy ilyen mértékben tudjam átélni a szabadságot. Felmerül bennem a kérdés, hogy hogyan is legyünk szabadok egy olyan világban, ami arra lett kitalálva, hogy a félelemkeltés eszközével manipuláljon bennünket. A tökéletesség álruhájába öltözve hiteti el velünk, hogy mindenki bátrabb, szebb, okosabb, mint mi. Egy hazugsággal teli világban, ahol a negatív érzéseket senki sem meri felvállalni, mert akkor szembe kellene nézni a ténnyel, hogy nem tökéletességre lettünk teremtve és olyan, hogy „tökéletes”, még csak nem is létezik. 

Talán csak bátornak kellene lenni. Úgy igazán. Szembenézni a félelmekkel és felnőttnek lenni teljes szívvel. Talán csak arra van szükségünk, hogy beleugorjunk a semmibe és jelen legyünk – meglehet, először életünkben. 

További cikkek: