A felnőtté válás egy érzés, nem pedig egy időpont – Mikortól felnőtt egy felnőtt?

Modern társadalmunk talán egyik legnagyobb kihívása a felnőtté válás folyamata és kérdésköre. Vajon mikor válunk felnőtté? A törvényben napra pontosan van meghatározva ez a pillanat – 18. születésnapunk –, egyik nap még gyerekek vagyunk, a következő nap pedig már felnőttek. Szavazhatunk, viseljük minden tettünknek jogi következményeit, vehetünk cigarettát, alkoholt, és házasodhatunk.

A valóságban persze nem így van

Nem úgy van az, hogy van a gyermekkor, amit azonnal a felnőttkor követ. Az emberek ilyenkor egy hosszú utat járnak be. A felnőtté válást nem lehet egy naphoz rendelni, de a jog már csak olyan, hogy szereti normatívan szabályozni az élet kérdéseit. Ez a jogbiztonság szempontjából elengedhetetlen, ám ez nagyfokú általánosítást eredményez: eltakarja, semmibe veszi a fejlődési folyamatok komplex, egyénre szabott rendszerét. Az ember testi-lelki fejlődése nemcsak a személyiségtől, de a szociális környezettől is függő folyamat, mely nem húzható éles határok közé.

A 18. életév tehát nem jelent pontos cezúrát a fiatalkor és a felnőttkor határán, mégis szükség van egy életkor megjelölésére, amikortól már felnőttként tekinthetünk valakire. A legtöbb országban ez a korhatár a 18. életév, kivétel ez alól például az Egyesült Államok (21), Skócia (16) vagy pedig Japán (20).

De mégis: a felnőtté válás nem egy időpont, inkább egy érzés.  18 éves korunkban még csak papíron válunk felnőtté – ez pedig valljuk be, édeskevés. Olyasmi, mintha papíron lenne egy diplománk, de a fejünkből teljes mértékben hiányozna az ahhoz szükséges tudás és szemlélet.

Biológiai értelemben 30 éves korunk előtt nem vagyunk felnőttek

A közhiedelemmel ellentétben még nem állunk meg a fejlődésben 18 évesen. Az IFLScience leírja, hogy 30 éves kor előtt még nem beszélhetünk biológiai értelemben vett felnőttekről: a tinédzserkor végén olyan változások indulnak még meg az agyban, amelyek még a húszas éveink során is formálódnak és hatnak személyiségünkre is. Ezt nevezhetjük akár egy átmeneti időszaknak is, amikor belenövünk a felnőttkorba.

Susan Sawyer, a Melbourne-i Egyetem oktatója például arra kérte a törvényhozókat, hogy a felnőtté válás korhatárát 24-25 évre tolják ki. A gyermekekre és kamaszokra specializálódott kiadványában – The Lancet Child & Adolescent Health – a gyermekkor és a felnőttkor közötti átmeneti korszak elhúzódott és nagymértékben megváltozott szerepéről ír.

Ki úgy, ki úgy

Mindenkinél máskor jön el az a pillanat, amikor rádöbben, hogy most már aztán tényleg felnőtté vált. Megeshet, hogy már kiskorunkban akkora adag kéretlen felelősség hárult ránk, hogy már gyerekként, egy szempillantás alatt felnőtté kellett válnunk. Persze az is előfordulhat, hogy a felnőtté válás egy hosszabb folyamatában veszünk/vettünk részt – és ez bizony a szerencsésebbik helyzet.

Manapság a húszas éveink nem a gyermekvállalásról és a házasságról szólnak, sokkal inkább a saját útkeresésünkről, arról, hogy megtaláljuk a saját hangunkat, a hivatásunkat, és azt a párt, aki valóban illik hozzánk. Talán ezért mondják azt a 19-29 évesek java, hogy nem érzik magukat se teljes értékű felnőttnek, sem pedig gyereknek – valahová a kettő közé sorolnák magukat.

Vajon mikor mondhatjuk azt, hogy végérvényesen is felnőttünk?

De mikor mondhatjuk azt magunkról, hogy végérvényesen is felnőttünk? Esetleg ha lediplomáztunk? Megnősültünk, férjhez mentünk? Autót vettünk és gyereket nevelünk? Háztartást vezetünk és dolgozunk? Hitelt törlesztünk? Ha már lekvárt főzünk be? Ha a szüleink kezelőorvosával kell beszélnünk? Ha tudunk és akarunk felelősséget vállalni? Ha anyagilag függetlenek vagyunk másoktól? Szerintem a felnőtté válás nem arról szól, hogy elfelejtjük, milyen gyereknek lenni. Hanem pont arról, hogy mindig az eszünkben van.

További cikkek: