A párkapcsolati féltékenység ritkán szól a másik félről (annál inkább önmagunkról)

Egyszer azt mondták nekem, hogy a féltékenység csak a legritkább esetben szól a másik félről – annál gyakrabban azonban önmagunkról, a családunkban látott viselkedési mintákról és az önbizalomhiányunkról. Erről fogok most mesélni. 

Nem akarom démonizálni a féltékenységet, egészséges, kordában tartott szinten tökéletes katalizátora, fűszere a párkapcsolatnak. De meggyőződésem, hogy csak az egészséges önképpel, alapos önismerettel rendelkezők képesek az “egészséges féltékenységre”, akik sosem hagyják, hogy féltékenységük kontrollálhatatlan, egyre csak növekvő szörnyverzióként telepedjen rá a kapcsolatra.

Egyszer megismertem egy huszonéves, életerős, örökvidám fiút. Állandóan mosolygott, pedig átkozottul nehéz batyut cipelt a hátán: édesapja elhagyta az egész családot. Új életet kezdett egy másik városban, egy másik nővel, idővel pedig a gyerekek is megszülettek. Mondjuk csak ki, ne kerülgessük: az egész család le lett váltva, arrébb lett dobva, félre lett téve, hogy legyen hely az újnak. Most is hallom, amikor meséjének végén kimért, halk szavaival győzköd, hogy de ne aggódjak, őt ez nem bántja, ezt már feldolgozta. Neki nem kell apa.

Pár hónap múlva a kapcsolatunkban elviselhetetlen szinten kezdett tombolni a féltékenység. Úgy éreztem, mintha a nap összes másodpercében azon munkálkodna, hogy bebizonyítsa, én is az apjához hasonló gyáva, családelhagyó, undorító, hűtlen féreg vagyok, akit mielőbb le kell buktatni. Sose mondta ki, de bőségesen éreztette. Kereste a hűtlenségem – nem létező – jeleit, minden apróságon fennakadt, ha pedig nem tudott min, nem kellett félteni, kreált a képzeletével. Kezelhetetlen birtoklási vágy hatalmasodott el rajta.

Így utólag visszagondolva azt gondolom, túlságosan sokáig reménykedtem abban, hogy kapcsolatunk még rávezethető egy támogató, egészséges, életképes vonalra. Most már belátom, hogy lehetetlen feladat volt, mivel nem volt hajlandó szembenézni múltbéli traumájának feldolgozatlanságával és a kapcsolatunkra gyakorolt hatásával. Tehettem volna bármit (!), nem lett volna elég. Az önbizalomhiánya, az értéktelenséggel és a lecserélhetősségel átitatott önképe okozta a gondot.

Hogy életemben ismét alá legyen támasztva a “féltékenység csak a legritkább esetben szól a másik félről” című teória, két évnek kellett eltelnie. Biztos ismeritek azt a pillanatot, amikor egy extrém forgatókönyv pereg le a képzeletetekben, de csak rázzátok a fejeteket és röhögtök, hogy ugyan már, ilyen csak nem történik meg pont veletek. Nekem volt egy ilyen pillanatom, és pont velem történt meg.

Nyár volt, meleg, párás éjszaka. Pistivel – a valóságban nyilván nem így hívják – sétálgattunk a szabad ég alatt, egy egészen komoly beszélgetés közepén jártunk. Ekkor már úgy viselkedtünk, mintha együtt lettünk volna, ám valójában sosem beszéltünk arról, hogy hogyan is áll a dolog kettőnkkel. Pisti elmondta, hogy az egyébként csodálatos gyermekkorát extrém események is tarkították, mint például hogy édesapja kerek-perec kijelentette, ő már más nőt szeret, nem az anyját. És hogy pont emiatt olyan különösen fontos számára a hűség. Hogy pont emiatt soha a büdös életben nem tudna senkit megcsalni. Otthagyni. Hogy pont emiatt olyan iszonyatosan fontos számára a család fogalma, a házasság intézménye.

Olvadoztam a “melyik farkast etessük, a gonoszat vagy a jót”-típusú történeten: imponált, hogy traumáját “erénnyé” próbálta próbálta formálni, nem pedig “bűnbakká”. Azt a fiút láttam benne, aki az alkoholista szülei miatt elvből nem hajlandó lerészegedni, nem pedig azt, aki alkoholista szüleit “kifogásnak” használja, hogy ő maga is lerészegedhessen. Úgy éreztem, a földre szállt angyal sétálgat mellettem, a megtestesült Példakép fogja a kezem, az Erkölcsök Megtestesítője ölel órákig filmezés közben. Persze nemcsak az általa említett családi történet miatt, hanem mert a legapróbb, leghalványabb, legtitkosabb rezdüléseivel is azt sugallta, hogy az igazságnál, a tiszta beszédnél és a becsületességnél nincs fontosabb.

Útjaink végül különváltak – a történet szempontjából lényegtelen okok miatt -, ám pár héttel később érkezett a virtuális postaládámba egy levél, egy idegen lánytól. Hogy elmondja az igazságot Pistiről. Meg hogy, amúgy, ő Pisti (volt) barátnője, és akkor is az volt, amikor a mi dolgunk tartott. Küldött screenshotokat a féltékenységi csetepatéjukról, arról, ahogy Pisti a barátnőjére – vagyis rá – féltékenykedik abban az időszakban, amíg amúgy velem csalta non-stop. Az alma nem esik messze a fájától, ugye, Pistikém? A te féltékenységed sem a barátnődről szólt, hanem önmagadról.

Ez csak két személyes történet volt, de jól fejbe kólintott, ráébresztett az igazságra. A féltékenység tényleg nagyon, de nagyon ritkán szól a másik félről. Jó párszor csaptam a homlokomhoz, csak úgy zúdultak rám a múltbeli emlékek, a kései megvilágosodás: az én múltbeli féltékenykedéseim sem a barátaimról szóltak, hanem a korábban megélt rossz tapasztalataimról. A probléma megoldása bennem volt, nem bennük.

További cikkek: