A feminizmus kusza hálójában: hol a helyem, mi a dolgom?

Még fiatalkoromban, amikor nem nyomták a vállamat a társadalmi elvárások, jelentkezni akartam egy filozófia és kreativitás versenyre. Ezt vázoltam is az akkori, kezdetleges kapcsolatomban. Hagyjad csak, az nem nőknek való! – mondta. A filozófia? – kérdeztem. Meg úgy általában véve a gondolkodás – felelte.

Ritka pillanatok egyike volt: szó nélkül maradtam, aztán kiábrándultam. Az utóbbi azért annyira nem ritka. Még aznap este indultam a három versenyszám közül kettőn: logikai feladatokat kellett megoldanom és érvelő szöveget írnom a megadott témában. Már csak az utolsó agysejtem pörgött, amikor éjjel négykor lecsuktam a laptopot. Nemsokára jött az értesítés: döntős lettem. A döntő után pár nappal írtak rólunk az egyik helyi újságban: „taroltak a lányok”. Mellé pedig csatolva egy pillanatkép, amin – fogódzkodjon meg mindenki – csak nők vannak, miközben gondolkoznak.

Két példányt vettem belőle: egyet magamnak, egyet pedig elvittem a drága emberemnek, hogy legyen miről emlékeznie rám. Egyenlítettünk. Csak nézett és szó nélkül maradt. Azt hiszem akkor tisztult le bennem, hogy igen, egy kicsit feminista vagyok, és ezt már nem tekintem gondnak a magam részéről.

A feminizmus kusza hálójában

A feminizmusnak kétségkívül vannak hibái, ugyanakkor nekem segített megtalálni a hangomat. Segített elhinni, hogy igenis számít a mondandóm, még ebben a zajos világban is, ahol mindenkit szeretnének elhallgattatni. Ahol bár egyenlőségről, a másság elfogadásáról és az egyéni sajátosságok kibontakozásáról szónokolnak az emberek, mégis levadásznak mindenkit, aki mer kérdezni vagy saját véleményt alkotni.

Joga van mindenkinek ahhoz, hogy neki tetsző módon élje ezt meg, vagy épp gondolja úgy, hogy kicsit sem akar feminista lenni. Magam részéről viszont az utóbbiban látnék némi képmutatást. Úgy gondolom, hogy nem tagadhatom meg teljesen a feminizmust, ameddig szívesen fogadok minden előnyt, amit ennek a mozgalomnak köszönhetek. Dolgozhatok, hallathatom a hangomat, nem kell, hogy eltakarjam az arcomat – ha épp nincs világjárvány –, és én dönthetem el, hogy kivel kötöm majd össze az életem. Bár ez természetes kellene hogy legyen – és számunkra már az is –, a huszonegyedik században még mindig ott tartunk, hogy a világ sok országához viszonyítva kiváltságos a helyzetünk.

Én inkább csendesebben, egyszerűen élném meg

Hiszek az egyenjogúságban, a nőknek a szüléssel kapcsolatos szabad döntési jogában, és abban, hogy ugyanazért az elvégzett munkáért az ember ugyanazt a fizetést érdemli, nemtől függetlenül. Ettől függetlenül egyáltalán nem akarok hős feminista lenni, mert azt a merev „tökéletességet” – ami szerint minden helyzetet tökéletesen tudunk egyedül is uralni – soha nem tudnám életre kelteni magamban. Mert ezektől az emberektől tökéletességet várnak el – ami egyenlő a képmutatással –, ha pedig ez nem jön össze, akkor rendszerint leírják őket. Én pedig időről-időre elszúrok valamit. Pontosan úgy, mint azok az emberek, akik elvárják tőlem a kifogástalan viselkedést és a mindig makulátlan megjelenést.

A nők dühösek, a férfiak pedig kétségkívül mind egyformák

Akárhányszor rám sütötték a feminista jelzőt, egy ideig mindig ellenkeztem, mert sértésnek éreztem a címkét – és hát lássuk be, az ilyen esetekben sértésnek is szánják. Mert mit fed ez a szó a köztudatban? Hogy az illető egy dühös nő, aki gyűlöli a férfiakat és a párkapcsolatokat. Nem vagyok dühös nő, nem gyűlölöm a férfiakat és kapcsolatellenes sem vagyok. „Hiába mész, mert a következő se lesz jobb. Minden férfi egyforma!” — és azt láttam, hogy ezek a nők tényleg dühösek a férfiakra.

Kimaxoltam már azt a párkapcsolatot is, ahol az én jó eredményeim a másik fél önbizalmát csonkították, ha pedig valami nem sikerült, akkor megkönnyebbüléssel töltötte el. Ugyanakkor összehozott már az élet olyan férfival is, aki mellett bátran élhettem Isten adta szabadságommal. Az utóbbihoz hasonló emberekért, azokért a férfi barátaimért, akik támogatják a kérdéses humoromat, vagy épp az orromra koppintanak, ha valamit nem gondoltam át kétszer, édesapámért, sógoraimért, és minden hozzájuk hasonló férfi nevében kikérem, hogy nem minden férfi ellenséges. Ilyenkor meg azt szokták mondani, hogy hímsoviniszta vagyok. Ha okom van rá, akkor megélem a sértettségemet, de ahogy ajándékot nem illik tovább ajándékozni, a dühömet is igyekszek megtartani kizárólag annak a személynek, akitől kaptam.

Önálló nők a világ szemében

Próbálok jót tenni, máskor próbálom egy kicsit felkavarni az állóvizet a kijelentéseimmel, miközben magamat adom. Szeretem a nőiességem minden részét. A még ízléses magas sarok nélkül nem tudom teljességében elképzelni az életem – se télen, se nyáron. Ez az egyik, ami egy biztosabb tartást és magabiztosságot kölcsönöz nekem, és néha szeretek kipróbálni, elszórakozni egyéb csajos dologgal.

De mindezek mellett megtanultam azt is, hogy miként boldogulhatok önállónan. Azért pedig külön hálás vagyok, hogy elég korán megtapasztalhattam, mire képes egy kicsit elkényeztetett kislány, ha az élet rákényszeríti. Így minden egyéb mellett megtanultam íróasztalt összeszerelni, polcot csavarozni, nyikorgó ajtót olajozni, fúrógépet használni. Megszólaltam, amikor már nagyon kínos volt a csend, és felelősséget vállaltam, amikor azt kellett. Legtöbbször a körülmények alakítottak, én sem terveztem, hogy éjjel, két város közötti útszélen, lámpafényben fogok biciklit szerelni.

Mégis hiába hallgattam mindig azt, hogy egy nőnek meg kell erősödnie és egyedül is helyt kell állnia, mert amikor ez megtörtént, akkor a szememre vetették, hogy ezt mégis hogy képzelem? Szerintem melyik férfi fogja ezt majd eltűrni nekem? Meg úgy egyébként is, egy nőnek mindig tudnia kell, hol a helye.

Akkor kérdezem én: mi a dolgom?

Dőljek nyugodtan hátra, sírjak mindenen, várjam el a másik féltől, hogy megoldjon minden helyzetet? Mert így akkor nő maradtam és tudom, hogy a konyhában a helyem? Vajon ahhoz tapsolni fognak és akkor jó lesz? Vagy jön a másik skatulya, amibe szépen becsomagolnak, hogy haszonleső vagyok.

Lehetetlennek tűnik megtalálni a középutat, és elérni azt, hogy az emberek véleményüket ne fordítsák át ítélkezésbe. Ezért ma már azt próbálom előtérbe helyezni, hogy mi az, ami őszintén árad belőlem, és ahhoz hogy maradhatnék hű. Ez pedig nem egy egyszeri döntés, nagyon sokszor kell emlékeztessem magam rá.

Tisztában vagyok vele, hogy így sokszor ki fogok még lógni a sorból, néha több lesz a problémám. De biztos vagyok valamiben: nekem így éri meg, még ha nehezebb is. Ez vagyok én. Ha minden a helyére kerül, és én is megtalálom a helyemet, tudom, hogy őszinte elfogadás és szeretet fog körbevenni.

Nagyon sok gondolat maradt a fejemben, beszéljünk még róla! Osszátok meg kommentben a véleményeteket!

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: