A gond nem tart örökké! – Küzdelmem a depresszióval

A napokban akadt figyelmembe az Eufória c. amerikai sorozat, valamint annak különkiadásai. A sorozat nyolc része után a különkiadás első és második részét is ledaráltam, azóta pedig többször is megnéztem. Nem, nem  unaloműző „binge-watching”, azaz maratoni sorozatnézés vezetett ide. Azt éreztem, hogy az a két epizód a depresszió mély gödrében ülő énemhez szól akkor éppen, holott úgy gondoltam, nincs eszköz, ember, módszer, ami segítene.

Hogyan segített mindez és hogyan jelent meg eufória a depressziómban? Ezért ragadok most tollat, és írom le őszintén a tapasztalataimat és a küzdelmemet. Remélem, segítő kezet nyújthatok ezzel néhány sorstársamnak, emellett számomra is mérföldkő erről vallani, hisz kívülről senki sem sütné rám bélyegként a diagnózisomat. Kielégítő az iskolai teljesítményem, jó a családi és a baráti hátterem, néhol még párkapcsolat megléte is jellemezhet a külső, felszínes szemlélő számára. De a belül háborgó viharos tenger hullámait senki sem látja igazán.

Trouble Don’t Last Always

A special episode első része a függőséggel küzdő, és leszokni nem akaró Rue története. Az epizódból számomra egyfajta napként adott világosságot az a néhány mondat, ami azt fogalmazta meg, hogy a gond nem tart örökké. Bármennyire is kliséként hangzik, van, amikor a semmiből jövő egyszerű mondatok, a kis lépések adják meg a löketet a változtatásra. Ahogy a sorozatban egy kőkeményen drogfüggő ember számára is van kiút, amelynek folyamatát csak belülről indíthatjuk el. Így van ez a depresszióval is.

A filmélmény után, minden olyan pillanatban, amikor túlcsordult  a dühöm, sírtam vagy magamat bántottam volna, csak ezt kezdtem hajtogatni magamban: „a gond nem tart örökké”.  Ez a rész elindított azon az úton, hogy csakis rajtam áll vagy bukik a szenvedés, vagy az állapotom pozitívabb irányba való változása. Ezek mellett természetesen segítségemre van a terápia mellett az antidepresszáns is, melyre már nem szégyenként, hanem egy reggelente nyugalmas erdei sétára elkísérő barátként gondolok.

F*ck Anyone Who Is Not A Sea Blob

Ebben az epizódban a rengeteg traumát megélt és önmagával is viaskodó Jules nézőpontját ismerhetjük meg a közelmúltban történtekről. Ebben a részben azonosulni tudtam a gondolatmenettel, amikor Jules énjének olyan rétegeiről beszél, amelyek nem is igazán őt tükrözik, sokkal inkább a másoknak való megfelelést. Az igazi énjét pedig csak kevesen, vagy csupán egy ember láthatta.

Hányszor, de hányszor fordult elő velem és gondolom többekkel is, hogy a megfelelés vezérelt? Vagy hogy egyszerűen győzött felettem a depresszió? Olyan énemet mutattam meg általa, amelyet később nem éreztem helyénvalónak, szégyelltem a családom és a barátaim előtt. A mentális teherrel való küzdelemben a legfontosabb szerintem, hogy meg kell tanulnom lecsendesíteni és megnyugtatni a bennem lakozó dühös és szomorú gyermeket, hogy felszínre kerülhessen és ott is maradhasson a gyógyultabb, igazi énem.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy lesznek még hullámvölgyek, és nem egyirányú, konstans növekedésből áll a fejlődés. Ahogy a sorozat végén a főhőst fel és le dobálja, majd mélybe taszítja egy kórusnyi ember, mely a függőségét, a küzdelmét szimbolizálja – a depresszió a hasonlóan fekete karjait is körém fogja még fonni.

De semmi sem állandó, már ezt is tudom.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: