A gyermekvállalás nem vattacukor, szivárvány és nem is unikornis – ezeknél sokkal, de sokkal jobb

Még csak 19 éves voltam, amikor 180 fokos fordulatot vett az életem. Hideg, szilveszteri éjjel volt, amikor egy házibuliban vártam, hogy beköszöntsön egy újabb év, amitől olyan nagyon sokat vártam. Érettségi. Továbbtanulás. Álmok. Tervek. Önmegvalósítás.

Tudni kell rólam, hogy nem vagyok alkoholkedvelő ember – nem is bírom az alkoholt –, viszont éjfél előtt megittam egy pohár bort és egy pohár pezsgőt. Nem telt el 10 perc, már rohantam is a mosdóba. Azonnal kaptam az érces cukkolásokat: „csak nem babát vársz?” Hogyne – nevettem jóízűen. Hogyne…

Teltek-múltak a napok, a gondolat azonban nem hagyott nyugodni. Mi van, ha tényleg igazuk volt és valóban babát várok? Ugyan már, csak pár napja késik a menstruációm – gondoltam. Az aggodalmam azonban napról napra nőtt, még tesztet sem mertem csinálni, így január hatodikán elmentem egy nőgyógyászati rendelésre. Ott derült ki, hogy a pocakomban egy akkor már 6 hetes magzat növekszik.

Sírni kezdtem.

Azonnal rákérdeztem, hogy hogyan zajlik az abortusz. 19 évesen azért még nem szerettem volna anya lenni. Iskolába jártam, a szüleimmel éltem, ráadásul nyakamon volt az érettségi, és a jogosítványt is elkezdtem.

Az első vizsgálatot több kötelező vizsgálat is követte, valamint elmentem kettő Családvédelmi Szolgálat által rendezett beszélgetésre is. Az első beszélgetésre anyukám kísért el, aki ellenezte, hogy ilyen fiatalon édesanyává váljak. A második beszélgetésre pedig az akkori párom, vagyis a kisfiam édesapja kísért el. Tudtuk, hogy a második beszélgetés után döntenünk kell: abortusz, vagy pedig életre szóló munka. Ahogy kiléptünk az ajtón, tudtuk, hogy nem fogjuk tudni ellökni magunktól ezt a kis pár hetes csodát.

Mindenki ellenezte egyébként ezt az állapotot, amibe „belekerültem”, nagyon sokat veszekedtem a családommal emiatt. Nem hibáztatom őket, hiszen ismétlem: 19 éves voltam, iskolába jártam, velük éltem, és még egy érettségi is várt rám. A döntés így persze nem volt könnyű. Igazából rémisztő volt, de valahogy mégis tudtam, hogy így lesz rendjén.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, úgy nőtt a pocakom, mint a gomba. Abba akartam hagyni az iskolát, és át szerettem volna menni egy esti gimnáziumba, hiszen az iskola kapuján túl már mindenki engem nézett, és mindenki rólam beszélt – megállás nélkül. Szörnyű volt. Nem akartam, hogy ilyen mindennapos stresszben növekedjen a kisfiam, ezért engedélyt kértem az igazgatótól, hogy az érettségiig hátralévő 3 hónapban ne kelljen bemennem az iskolába.

6 hónapos terhesen sikeresen leérettségiztem. Ez az év számomra sokkal többet adott, mint én azt szilveszter éjjelén egyáltalán gondolni mertem volna. Az az év az elsőkről szólt: oké-oké, leérettségiztem, de ott volt az első ultrahang, az első fénykép, az első szívhang, és a pillanat, amikor életemben először mozdult meg bennem a kisfiam. Életem legszebb elsői. A jogosítványhoz is megcsináltam minden vizsgát, kivéve egyet. Augusztus 6-án lett volna a forgalmi vizsgám, azonban a kisfiam közbeszólt. Úgy döntött, aznap születik meg, épp betöltöttem a 37. terhességi hetemet.

Emlékszem, hideg és borús augusztusi nap volt. Ha azt mondom, hogy rettentő fájdalmakon mentem keresztül 8,5 órán át, még mindig nincs rendesen megfogalmazva az, hogy pontosan mit is éreztem. Fájdalomcsillapító nélkül vajúdtam. A 6. óra után infúzión keresztül kaptam oxitocint, ami erősíti a fájást és elősegíti a tágulást. Onnantól kezdve hittem azt, hogy ezt nem fogom túlélni.

Aztán egyszer csak rátették a mellkasomra a kisfiamat, még magzat mázosan. És azt hiszem, abban a szent pillanatban megértettem mindent. Nem elcsépelt, agyonrágott filmes jelenet ez, nem, ez tényleg az a pillanat. Amikor összeáll. Értelmet nyer. Bekattan. Megérted. Büszke voltam magamra, a kisfiamra és persze a kisfiam apukájára is, aki végig bent volt velünk az első perctől kezdve az utolsóig.

Ezután következett az a rész, amire 9 hosszú hónapon át készültem az érettségi, a jogosítvány és egyéb vizsgák mellett. Nem fogom tagadni: féltem. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen lesz az anyaság, mit kell majd tennem, a családomban is én voltam a legfiatalabb. A pelenkázástól egyenesen rettegem, ugyanis attól tartottam, hogy véletlen eltöröm majd a kis miniatűr csontjait, ezért megkértem a kórteremben lévő tapasztalt anyukákat, hogy segítsenek, mutassák meg, hogyan is kell.

A kórházból egyenesen a kisfiam apukájához mentünk, szülésig ugye a szüleimmel éltem. Az igazat megvallva tartottam tőle, hogy a szüleimnek majd igazuk lesz, és hogy a kisfiam apukája tényleg nem az igazi, és hogy majd tényleg nem fog kitartani mellettünk.

Igazuk lett.

A kisfiam még csak másfél éves volt, amikor szétmentünk.

Nem kívánom senkinek ezt a… ezt az érzést. Rettegtem, hiszen mi lesz velem ezek után? Hogyan fogok megküzdeni egyedül, apa nélkül, a rám váró szülői kihívásokkal? Egyáltalán lesz-e olyan valaki az életemben, aki elfogad gyerekkel együtt is? 21 éves voltam. Féltem. A szüleim persze mellettem voltak, de nagyon nehezen éltem meg egy-két tényt. Az egy dolog, hogy egyedül éjszakáztam, de egyedül mentem a játszótérre, egyedül vittem az orvoshoz, holott ezeket előtte az apukájával közösen tettük meg.

Aztán egy nálam 17 évvel idősebb férfi újra mosolyt tudott csalni az arcomra. Elfogadott a kisfiammal együtt, és talán sokkal többet köszönhetek neki, mint a gyermekem apjának. Már lassan kettő éve együtt vagyunk, és közösen neveljük a 3,5 éves kisfiamat, aki már olyan nagy lett, hogy óvodába jár. Én is elkezdtem dolgozni, szülés után természetesen befejeztem a jogosítványt, elvégeztem kettő OKJ képzést, jelenleg készülök a harmadikra, egyre több és több célt tűzök ki magam elé.

Semmi pénzért nem változtatnám meg a múltat, egyetlen egy döntésemet sem bántam meg. Igen, a gyermekvállalás nem vattacukor, szivárvány és nem is unikornis – ezeknél sokkal, de sokkal jobb. Legyenek bármilyen nehezek a körülmények. 

20 évesen édesanyává váltam.

20 évesen már tudtam, hogy mi az élet értelme.

Köszönöm neked, kisfiam.

További cikkek: