„A hedonizmus rendkívül rossz életstratégia” – A monogámia védelmében

A nemrégiben ezen az oldalon megjelent „Miért nem működik a monogámia?” című – egyébként üdítően cinikus – cikk indított arra, hogy megírjam a saját gondolataimat a témában. Az írás tudományos hátterével nem szállnék vitába – saját szerény ismereteim is nagyjából egybevágnak a szerzőéivel –, a végkövetkeztetésekkel azonban már nem értek egyet.

A szerelmet tényleg hajlamosak vagyunk túlmisztifikálni, és valóban, alapvetően egy – rendkívül potens (no pun intended) – biokémiai jelenségről van szó, ami egy felfokozott állapotba hoz minket, teljesen megváltoztatja a valóságérzékelésünket, amíg tart. Az evolúció heroinja.

Azt csak egy rövid kitérő formájában jegyezném meg, hogy önmagában az, hogy egy jelenség valamilyen mérhető kémiai reakcióként jelentkezik az agyban, nem támasztja alá szükségszerűen azt a redukcionista következtetést, hogy nem is több kémiai reakciónál. Elvégre továbbra is a sötétben tapogatózunk abban a kérdésben, hogy tulajdonképpen mi az emberi tudat? Pusztán az agyunkban lezajlódó kémiai folyamatok összessége, amelyek megfelelő számítási kapacitás esetén akár digitálisan is modellezhetők lennének, vagy ezek a folyamatok– esetleg további, általunk még nem is ismert tényezőkkel együttesen – valami más, komplexebb minőséget hoznak létre? Na de haladjunk, ezeket a kérdéseket pedig hagyjuk meg a tudósoknak és a filozófusoknak.

A szerelem, mint a reprodukció motorja

A cikk szerzője is kiemeli, hogy a szerelmet az evolúció azért hozta létre, hogy ösztönözze a reprodukciót, és biztosítsa az anya túlélését, valamint a gyermek biztonságát a csecsemőkorban, a szoptatási időszak végéig. Mivel azonban a férfi számára reprodukciós szempontból az az előny, ha ezt a folyamatot minél többször megismétli egészen addig, amíg egy kardfogú tigris ki nem tépi a légcsövét vagy természetes halált nem hal a törzs bölcs aggastyánjaként 28 évesen, a szerelem elmúltával ösztönei szerint el is kezdené megkeresni a következő alanyt ehhez. A nőnél kicsit más a helyzet, rajta már ott van minimum egy gyerek, akiről gondoskodnia kell (és akihez biológiai szinten sokkal erőteljesebb kötelék fűzi, mint az apát), neki az lenne az ideális, ha továbbra is gondoskodna valaki róla és a babáról – itt már azonban szintén nem szerelemről van szó, hanem egy más jellegű érdekről, amihez egy kevésbé jó génállományú, de stabil férfi is tökéletes partner tud lenni (aki nem is feltétlenül tudja, hogy a gyerek, akit nevel, valójában nem az övé). Persze mindez ugyanúgy érzelem formájában jelenik meg a szubjektumban, mint ahogyan a szerelem – az evolúció nagyon ügyesen megoldotta, hogy a „szívünk” azt akarja, ami a legelőnyösebb a számunkra.

Preferábilis a monogámia vagy sem? 

Az eddigiek gyakorlatilag egybevágnak azzal, amit az eredeti cikk szerzője is írt, mivel vitatkozom tehát? Azzal, hogy ebből azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a monogámia felesleges és – legalábbis a jelenkorban – működésképtelen társadalmi konstrukció. Mielőtt továbbmennék, szeretném leszögezni, hogy monogámia alatt mindössze két ember párkapcsolati együttélését értem, ami nem feltétlenül jelent szexuális kizárólagosságot. A továbbiakban pedig amellett érvelnék, hogy miért nemcsak életképes, de preferábilis a monogám kapcsolati modell.

A pszichológia szerint az embernek három alapvető pszichés szükséglete van, amelyeknek valamilyen formában teljesülnie kell ahhoz, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott legyen, ezek: az önállóság, a kompetencia és a kapcsolódás. E három közül az utolsó, a kapcsolódás az, amit a modern világban az egyre határtalanabb és instantabb kommunikációs lehetőségek ellenére (illetve ami azt illeti, áttételesen éppen azok miatt) a legnehezebb kielégíteni. Az emberi közösségek az elmúlt évszázadban egyre jobban atomizálódtak, egyre inkább eltűntek azok a fajta együttélési formák (a faluközösség, az egy háztartásban élő nagycsalád, stb.), amelyek valamilyen szinten sokáig még betöltötték a „törzs” szerepét. Az internet megjelenésével a szociális kapcsolataink egyre inkább és inkább a digitális térbe szorultak át, ami csalóka kényelmet kínálva fosztott meg minket a sokkal tartalmasabb és értékesebb személyes érintkezéstől. Nézzünk csak körül, hányféle utat-módot, kicsit cinikusabban fogalmazva úgy is mondhatnám, ürügyet próbálnak találni az emberek a szociális szükségleteik helyén tátongó űr betöltésére: tánctanfolyamra, jógatáborba, főzőtanfolyamra járnak, csatlakoznak valamilyen politikai aktivista szervezethez, ne adj’ Isten önismereti workshopra mennek (:. Mindezek azonban csak sebtapaszként szolgálnak, hiszen ezek nem organikus közösségek, nem adják meg azt a fajta állandóságot és biztonságérzetet, amit az ember a „törzsétől”, az őt napi szinten körülvevő és jól ismerő emberektől kapna meg.

Ebben a környezetben a párkapcsolat, a család az utolsó menedék, ahol az ember ezt a fajta szoros egymásra támaszkodást, biztonságérzetet és elfogadottságot megélheti. Az, hogy képesek vagyunk a szerelmet akként felismerni, ami – rendkívül élvezetes és felfokozott, de véges és alapvetően önző célokat szolgáló állapotként –, véleményem szerint éppen, hogy segíthet abban, hogy a helyén tudjuk kezelni, és a párkapcsolattól hosszú távon ne egy élethosszig tartó, gőzhengerként letaglózó boldogságot várjunk, hanem egy velünk személyiségében, értékszemléletében és szexualitásában kompatibilis emberrel való szövetségként tekintsünk rá. És ha képesek vagyunk ezt a hozzáállást magunkévá tenni, akkor elengedhetjük azt az illúziót is, hogy ennek mindvégig gördülékenyen, bukkanók nélkül, felhőtlenül kellene zajlania, és elfogadhatjuk, hogy egy ilyen együttélésért mindkét félnek dolgoznia kell és áldozatokat kell hoznia, mint ahogyan ez minden életközösségben működik.

Ezeket a lemondásokat persze az ember, és főleg a mai, az individuális „sikert”, a hedonista élvezet- és élményhajszolást idealizáló kor embere nem akarja, minden idegszála tiltakozik ellene, hiszen a teljes őt körülvevő fogyasztói kultúra azt sulykolja, hogy az ember élete akkor teljes, ha többet és többet halmoz fel mindenből – anyagi javakból, szexuális partnerekből, élményekből, ésatöbbi.

Én úgy gondolom, a hedonizmus rendkívül rossz életstratégia, mivel – némileg paradox módon, a hedonizmus tényleges gyakorlati megvalósulását tulajdonképpen ellehetetlenítve – szükségszerűen együtt jár egy egyre elhatalmasodó szorongással. Ez a szorongás pedig az öregedésnek, a test elhasználódásának, végső soron az élet elkerülhetetlen befejeződésének a tudatából ered. A hedonista élet egy bizonyos életkor után óhatatlanul egy lefelé tartó görbévé válik, az ember a rá jutó testi örömök, érzéki élmények, izgalmak túlnyomó többségét 16 és – legyünk jóindulatúak – 50 éves kora között éli át. Milyen modellt ad a maradék időre egy olyan életfelfogás, ami tehetetlenül áll az előtt a probléma előtt, hogy innentől már csak rosszabb lesz? Valószínűleg nem véletlenül vált annyira elterjedtté a fiatalok körében az a felfogás, hogy nem szeretnének hosszú (esetleg bármilyen) időskort megérni.

Az embernek ezért muszáj felismernie, hogy ha nem talál valamilyen magasabbrendű, a saját személyén túlmutató célt, értelmet az életének, akkor a testének fénykora után már csak a keserű, egyre gyorsabb elhasználódás, egyre kevesebb élvezet és egyre több fájdalom várja, és nem lesz semmi, ami enyhíthetne ennek a borzalmán. Ez a magasabbrendű cél több formát is ölthet – pl. valamilyen alkotótevékenység, a közösségért végzett munka –, de úgy gondolom, az emberek többségének erre a leginkább elérhető és érzelmileg a legnagyobb kiteljesedéssel kecsegtető formája a gyermekvállalás. Azt gondolom – és a történelemben ez sokáig teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára –, hogy egy bizonyos életkor, illetve élethelyzet elérése után az embernek át kell helyeznie a hangsúlyt a saját igényérvényesítéséről arra, hogy kinevelje a következő generációt, és a lehető legjobb feltételekkel indítsa útnak. Ehhez pedig – törzs hiányában – szintén egy monogám életközösség tudja a legnagyobb eséllyel megteremteni a lehető legjobb feltételeket mind a szülők, mind a gyerekek érzelmi szükségleteinek kielégítésére.

Lemondások, elköteleződés, felelősségtudat… Érzem, hogy az utóbbi pár bekezdésben a szabadabb szellemű olvasó foga egyre inkább összeszorul, és szó, ami szó, önmagukban ezek a szempontok még ha racionálisan elfogadhatók is, az egyén szempontjából nem jelentenek egy túl kecsegtető alternatívát, inkább csak egy kisebb rosszat, amit fanyalogva fogad el az ember. Azonban én nem gondolom úgy, hogy egy monogám párkapcsolat – akár hosszú távon – mindössze ezeket jelentené.

Szeretet vs. szerelem

Azt már tisztáztuk, hogy a szerelem önző és múlandó, de nem beszéltünk a szeretetről. A szerelemnek és a szeretetnek a világon semmi köze egymáshoz (bár én is úgy gondolom, hogy ideális esetben egy párkapcsolatban az utóbbi az előbbit követi). A szeretet egy sokkal mélyebb és tartalmasabb érzés, amit nem lángoló szenvedélyként élünk meg, hanem őszinte és valódi lelki összetartozásként. A szerelemre, a szexre szokták azt mondani, hogy két ember „egyesül” – én sokkal inkább gondolom azt, hogy két ember az őszinte szeretet állapotában van a legközelebb ahhoz, hogy megszűnjön közöttük az individuumokat elválasztó szakadék. Az ilyen fajta szeretet pedig csak ott tud kialakulni, ahol az ember a fejében ezt határozza meg magasabb prioritásként, mint az újabb szerelmek, újabb élmények hajszolását.

A valódi szeretet két ember között az, ahol az ember a legféltettebb titkát, legnagyobb gyengeségét, legmélyebb szégyenét is megoszthatja, egy olyan biztonságos, meghitt otthon a másik ember személyében, ahova mindig hazamehetünk. És ha valóban szeretetről, nem pedig a szerelmi kisajátításról van szó, akkor ennek még csak szexuális kizárólagosságot sem kell jelentenie – meggyőződésem, hogy a megcsalásban nem az aktus ténye az, ami a fájdalmat okozza, hanem a bizalom elvesztése, a másikkal való teljes lelki közösség illuzórikus mivoltára való rádöbbenés. Azt gondolom, ha mernénk őszintén beszélni a szexuális igényeinkről és képesek lennénk ezt éretten kezelni, az rengeteg párkapcsolatot, házasságot mentene meg.

Mindezt figyelembe véve, nem lenne felszabadító egy olyan társsal szövetségben élni, akivel tökéletesen megbízhatunk egymásban, nem kell szégyenlenünk semmit egymás előtt, igazán önmagunk lehetnénk? Mert talán ellentmondásosan hangzik, de én azt gondolom, igazán, felszabadultan önmagunk csak olyan emberek mellett lehetünk, akikről tudjuk, hogy el fognak minket fogadni, és akiket mi is ugyanígy fogadunk el.

Talán ez valamennyire még a megrögzött individualista számára is megfontolandó lehet.

További cikkek: