„Egy hely, ahova úgy mehetek, ahogy vagyok” – A hitről és az önkénteskedésről

Gyerekként tiszta képem volt arról mindig, hogy Isten a tenyerén tart. Olyan apró vagyok, ő pedig olyan óriás, hogy egész biztos elférek rajta, ő pedig fog és bármi van, nem hagy leesni. Volt egy kimondatlan egyezségünk mindig: én imádkozok hozzá, ő pedig meghallgatja, majd megajándékoz azzal az érzéssel, hogy biztonságba vagyok, és nem eshet semmi bajom mellette. Nem tudom pontosan, hogy ő csendesedett el hamarabb vagy én, de egyszer mégiscsak csend lett. Nem tartott, én pedig már nem is próbáltam kapaszkodni belé. Akkor legalább is ezt hittem.

„Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom”

Egész kicsi koromtól jelen volt az életemben. Megvannak a képek, ahogy a teraszon, anyunak az ölében ülök, kint esik az eső, ő pedig egy imádságot tanít. Vagy amikor a szomszédunk, aki egyben aktív egyházi tag és rokonunk is volt, a zsoltárokat tanítja nekem vallásórára, a bibliai történeteket magyarázza. Gyakran járt templomba az egész család, aktív IKE (Ifjúsági Keresztény Egyesület) tag voltam. Szerettem ezt a közeget.

Majd valahogy eldőlt, hogy a középiskolát egy református egyházi iskolában folytatom, bentlakásos diákként. Ezzel sokáig nem is volt problémám. Az iskolát is szerettem, a bentlakásos életetet pedig egyenesen imádtam. Egy idő után valahogy mégis más íze lett az egésznek. Muszáj volt templomba menni és minden vasárnap lepecsételni a papírunkat, hogy ott voltunk. Muszáj volt hetente kétszer hétközben is menni. Lett egy rakás vallásóra, bibliaismeret, egyháztörténelem, kórus, én pedig azt éreztem, hogy ha még egy Mi Atyánkot lenyomnak a torkomon, kifutok a világból. Lassan már két saját szavam nem volt Istenhez, minden előre meg volt írva.

Volt egy katolikus templom nem messze az iskolától, ami napközben is nyitva állt bárki előtt. Minden szerda délután – akkor volt hosszabb kimenő a bentlakásból – ellátogattam oda. Volt, hogy nem is mondtam semmit, csak bent ültem tíz percet. Fura érzés volt, hogy lázadtam ellene, mégis igyekeztem fair lenni. Tőle menekültem, mégis ő volt a mentsváram.

Hol van Isten, amikor fáj?

Mindig is éreztem egy zsigeri ellenkezést, amikor valaki a bántást a szeretettel hozta összefüggésbe. Azért húzzák a fiúk a hajunkat az oviba, mert tetszünk nekik. Azért piszkál a másik, mert így mutatja ki az érdeklődését. Még dalba is van foglalva, hogy „az ember kit úgy szeret, azt bántja meg”, vagy épp „azt bünteti, kit szeret”. Ha te így szeretsz Istenem, akkor ezentúl szeress valaki mást.

Tisztán emlékszem, mikor csendesedett el a kapcsolatunk

Az egyetem első évét már átjárta annak a szelleme, ami később be is következett, és nagyon megváltoztatta a körülményeimet. Egyszerre járt át a düh és az igazságtalanság érzése. Akkor úgy éreztem, hogy hallani nem akarok többet felőle. Annyira rossz soha nem voltam hozzá, hogy így kihúzza a lábam alól a talajt. Nem jöttek villámok az égből, nem sújtott haragjával, de még csak bűntudattal sem. Akkor és ott talán ő is elfogadta, hogy most nem létezik.

„Jött és szelíden átölelt az Isten”

Abban az időben annyi mélypontot gyűjthettem össze, amennyit csak szerettem volna. Közben egy jó adag iróniára és humorérzékre is szert tettem. Nemhiába mondják, hogy Isten megáldotta az embert képzelőerővel, hogy láthassa, milyen lehetne, aztán megáldotta humorérzékkel, hogy el tudja viselni azt, amilyen valójában.

Végül – egy jó másfél év után –  eljött a nap, amikor Ady szavai életre keltek: „Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul, Átölelt az Isten.” Szentül hiszem, hogy ő jött előbb, az én kezem pedig önkéntelenül mozdult az ég felé. Ha szemtől szembe álltunk volna, úgy toporogtunk volna, mint amikor hosszú idő után találkozol valakivel, és zavarba vagy, mert nem tudod, hol kell elkezdeni a beszélgetést. Minden szó olyan sutának tűnik. Végül úgy gondoltam, a Mi Atyánkot nem lehet elrontani.

Aztán kimaradt egy nap, megint szóltam pár szót hozzá, aztán megint lett egy kis csend. Egyik nap a Facebook behozott egy eseményt. Pár ismerősöm jelezte, hogy részt vesz a FIKE (Főiskolás Ifjúsági Keresztény Egyesület) istentiszteleten. Akkor csak utánanéztem, majd a következőre elmentem. Ahogy a róka mondta a kis hercegnek: „A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz.”

Cseppenként tért vissza a mindennapjaimba, de ez a hit már az enyém volt. Nem kérte senki számon rajtam – ezt nem is hagyom már. Egy csendes, de annál erősebb szövetség van köztünk. Ez az Isten már független attól, hogy mi történik körülöttem, vagy bennem. Ez az Isten egyszerűen csak létezik. Ennél többet nem is kell elmondjak róla.

Ha összefogunk, akkor nem lehet baj

Most egy kicsit eltérek a tárgytól, de csak azért, hogy később visszatérhessek. Már évek óta van egy lista az íróasztalom felett. Három ponttal kezdődött, amit aputól tanultam, majd később kiegészítettem még néggyel a saját tapasztalatok által. Úgy tervezem, hogy mire én is szülő leszek, még hármat hozzáadok, hogy majd azt egybe továbbadjam.

Ha gyerekként jellemeznem kellett aput, azt mondtam, hogy erős, bátor és becsületes. Volt egy nagy bányászlapátja, amit rajta kívül senki nem bírt a családból felemelni, és bátor volt, mert tudtuk, hogy amit csinál, veszéllyel jár. Innen már lehet következtetni: apu bányász volt nagyon sokáig.

Hogy mit tanultam tőle?

  1. Annyit emelj mindig, amennyit az erőd még baj nélkül bír! Falun nőttem fel, nagy udvar vett körül minket. Ősszel főképp volt mit takarítani rajta. Ilyenkor beszálltunk mi is a buliba, és amikor kérte, hogy vigyem oda a lapátot, mindig a bányászlapátot vittem (volna). Kacagva nézett mindig: „Annyit emelj, amennyit bírsz! Hozd a másikat!” Félig megfogadtam a tanácsot, nem emelgettem többet, hanem húztam magam után, amivel a járdán akkora zajt csaptam, hogy szerintem a fél falu hallotta.
  2. Ha kiállsz a társaidért a hatalommal szembe, akkor hős vagy. Ha elárulod őket a hatalomért, akkor meghaltál! Na, nem szó szerint, de ott lenni úgy, hogy nem látnak, nem hallanak, szerintem magába felér egy élve eltemetéssel.
  3. Ha csapatba dolgozol, nincs helye az erőfitogtatásnak és a versengésnek! Együtt kell erősnek lenni, nem egymást lenyomni! Az ő világában nem volt helye annak, hogy ki tud erősebb lenni a másiknál. Ha nem dolgoztak volna össze, ha nem figyeltek és vigyáztak volna egymásra is, az könnyen mindenkinek a vesztét okozhatta volna.

A bányászbecsület volt az, ami az én értékrendemet megalapozta. Az a világ, ahol a bajtársiasság mindent megelőz. Látni éveken keresztül, ahogy ezek az emberek a felszínen is élnek- halnak egymásért, és egymás családjáért. Látni az édesapámat, ahogy a veszélyben is biztonságba érzi magát a közösség ereje által. „Ha egyszer bányász voltál, mindig bányász maradsz!”

Ha megkérdeztem utána, hogy mi hiányzik neki a legjobban a munkájából, akkor nem a jó fizetést, a rangot, az elismerést mondta, hanem az érzést, hogy tényleg tartozott valahova. A kölcsönös tiszteletet és azt, hogy ha egy valaki zuhant, gondolkodás nélkül kapott utána mindenki, két kézzel. Látva az arcát, miközben ezekről mesélt, mindig reméltem, hogy egyszer részese lehetek egy hasonló közösségnek, és megtapasztalhatom ezt a fajta feltétel nélküli elfogadást.

KöszIKE

Végül az IKE (Ifjúsági Keresztény Egyesület) is visszatért az életembe. Mit jelent ez nekem?

Önkénteskedni király dolog! Mindenkinek receptre írnám fel. Az elmét tisztítja, a lelket simogatja. Az időnk, a tudásunk, a tapasztalatunk, a lelkesedésünk adományozása a közjó érdekében. Amikor már elkap a szorongás attól, ami a világunkban zajlik, akkor itt van kapaszkodónak az a közösség, amely azokból a csodálatos emberekből áll, akik őszintén hisznek abban, hogy a világot mi, emberek tehetjük élhetőbbé, szebbé, jobbá, értékesebbé.

Egy hely, ahova úgy mehetek, ahogy vagyok. Ahol annyit vállalok, amennyit az erőm bír, és nem is kényszerítenek rám többet. Ahol nincsenek hatalmi harcok, és ahol a csapat együtt dolgozik, egy célért. Közben pedig nagyon sok olyan pillanatot élek meg velük és általuk, amelyek mindenképp felkerülnek az „Amiért érdemes élni” listára.  Fesztivál közben éjjel megpihenni, miután mindenki elvégezte a munkáját, és fáradtra kacagni magunkat. Másnap pedig korán újrakezdeni. Etetjük, itatjuk, öltöztetjük egymást. Ha azt mondom kéne két segítő kéz, akkor kapok legalább hatot. Hozzám tartozik, körülölel, de nem tolakszik.

Idén, február 28-án, az IKE 100 éves lett

Azt kívánom neki, a mi érdekünkben is, hogy éljen még sokáig, nekünk is lehessen részünk még több jóban. Mert jó helyen vagyok, ezt érzem. Ha felnézek az eddig hét pontból álló listára, akkor hétszer tudok bólogatni. Ha abban a világban vagyok, amit ők képviselnek, akkor kiül az arcomra egy békés elégedettség, ami nagyon ismerős valahonnan. Ezt láttam már annyiszor egy erős, bátor, becsületes ember arcán megjelenni, amit mindig csodálattal nézek, és régen csak reméltem, hogy egyszer megtapasztalhatom én is.

Most már megtaláltam.

Most már az enyém is.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: