„A húsvét 60 év ráncának kisimulása, amikor apu végre újra együtt lát minket”

Mit jelent a húsvét? Életet és halált, bűnt és bűnhődést, áldozatot és megváltást, örömöt és reményt. A hit valósága, ami testet ölt az életünkben. A valódi öröm, az élet győzelme a halál felett. Hiába szól Isten fiának haláláról, mégis örömünnep: bűneinktől szabadulást nyerhetünk. Azonban nem elég egy évben egyszer megélni azt, amiről igazából szól ez az ünnep. Olyan ez, mint az étkezés: ha csak egyszer eszünk egy évben, akkor éhen fogunk halni. Elevenen élnek bennem gyermekkorom emlékei és érzései az ünnepről. Hadd mondjam el, mit is jelent számomra a húsvét.

A húsvét nekem a lakkcipő és a fehér harisnya. A pörgős szoknya, amiben végre nem fázok. A hatalmas adag húsleves Balogh mamánál, kizárólag házi tésztából.

A húsvét a már érezhető erővel sütő Nap simogatása és az udvarra kiülő család hangja.

A másnap reggel, amikor anyu elküld minket a felső kertbe, hogy szedjünk egy kis füvet a locsolóknak szánt tojások alá a kosárba. A sorra érkező rokonok, akiket csak ilyenkor látunk mind együtt. Akiket akkor zárok igazán a szívembe, amikor valójában nem is locsolnak meg, csak “pisszegnek”, amikor a fejem fölé tartják a kölnis üveget.

A húsvét a tudat, hogy tatának megengedem: a világ legbüdösebb kölnijével locsoljon meg. Akkor is, ha előtte épp megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy most megúsztam a locsolás miatti hajmosást. És persze apu is hihetetlenül élvezi, hogy azzal fenyegethet, hogy hozza a szódás szifonokat.

A húsvét 60 év ráncának a kisimulása, amikor apu végre újra együtt lát minket.

A húsvét a család. A gyermekkorom. Az ölelések. A csokinyuszi, amit addig tartogatok, hogy végül Kürti mama eszi meg karácsonykor. Kürti mama már régebb óta lakik egy fedél alatt velünk, minthogy én az eszemet tudom. Ő az, aki elsőként tárja ki előttem a kaput már majdnem 27 éve – akár iskolából, egyetemről, akár a világ másik végéről térek haza.

A húsvét mamának a „vedd fel a mellényt a derekadra, mert megfázol” mondata. A kertben ülés az egyetlen bokornál, amin ebben az időszakban van termés. Egrest szedünk, eszünk, kicsit nosztalgiázunk. Aztán megszólal egy hang mögöttünk: “az intelligens homo habilis a bokor mellett nemcsak árnyékot, hanem élelmet is talál.” És felkacagunk.

Pedig tata és a világon legbüdösebbnek ítélt kölni már több mint 10 éve nincs velünk. Apu sem fenyeget szódás szifonnal, mert már egy sem található a házban. Már nem érkeznek olyan nagy számban a rokonok. Már nem beszéljük át a hétfő estét a barátnőkkel, hogy ki lett büdösebb estére, és ki hány pirostojást osztott ki. Már nincs se fehér harisnyám, se lakkcipőm, amivel a templomba tipeghetnék. Pörgő szoknyám még igen.

De még mindig van nyitott kapu és ajtó. Még mindig ott van mama húslevese, és még mindig van, akivel lehet örülni ennek. Még mindig hiszek az ünnep igazi üzenetében. Hogy lesz viszontlátás és feltámadás. Hogy „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor. 2,9)

A gyermeki énemnek volt egy képe arról, ahogy mind együtt vagyunk, a felhő széléről lógatjuk a lábunkat, és együtt kacagunk, amíg a könnyünk kicsordul.

Áldott, reményteljes ünnepet kívánok nektek is!

További cikkek: