A jobb és bal oldalon – nem csak az ágyban

Mennyire számítanak politikai nézeteink egy kapcsolatban? Igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Vagy a hosszú távú boldogságot a hasonlóság fogja meghozni?

Nemrég kerültem ki egy kapcsolatból és sokat tanultam belőle, minden téren. Így visszatekintve már tisztábban látom a dolgokat, mintha egy kívülálló lennék, pedig nem is olyan régen még nyakig benne voltam.

Én, a „baloldali libernyák”

Nem igazán értek a politikához, de tudom objektíven, józan paraszti ésszel szemlélni, na meg egyetemre is jártam, ott is ragadt rám egy-két politikai ideológiai morzsa néhány oktatóm és tárgyam jóvoltából. Nem sorolnám magam egyik oldalhoz vagy párthoz sem, de egy dologban mindig is biztos voltam: kritikus szemmel nézem az éppen hatalmon lévő kormányt. Ha mégis nagyon muszáj lenne oldalt választanom – mert valaki számára feldolgozhatatlan, ha egy fiatal nem sorolja magát se ide, se oda – akkor talán „baloldali libsinek” mondanám magam.

Úgy hozta az élet, hogy összejöttem egy fiúval, aki eleinte a közvetlenségével, udvariasságával és humorával teljesen elbűvölt. Az első pár randin nem is igazán került szóba a politika, mert ez mindenki számára egy igen kényes téma, jobb ezt kerülni, amíg csak lehet. Azonban nem lehet sokáig kerülgetni a forró kását, ha az ember komolyan tervez a másikkal, akkor ez igenis beszédtéma lesz. Nos itt szembesültünk vele mindketten, hogy nem igazán egyezik a politikai nézetünk. Amíg ő egy jobboldali kormánypárti családból származik, és teljes szívvel hisz a jelenlegi kormány ideológiájában, addig én egy erősen kormányellenes közegből származom és a saját tapasztalataim alapján is úgy vélem, nem biztos, hogy a jelenlegi opció a legjobb.

Az első kellemetlen meglepetés után próbáltuk nem komolyan venni a dolgot és ugrattuk egymást meg poénkodtunk az egészen. Ekkor kissé megkönnyebbültem. Szerintem minden különbség, minden probléma annyira tud közénk állni, amennyire azt hagyjuk neki. Ha felnőtt emberek módjára, helyén kezeljük ezt a kérdést, akkor ez csak nem lehet olyan nagy gond. Nem gondolnám, hogy a politikának a mindennapok szerves részének kéne lennie. Sajnos ő nem így vélekedett. Szerinte a politika egy olyan dolog, amivel foglalkozni kell. Amit egyszerűen nem lehet megkerülni, mert ráhatással van a mindennapi életünkre. Egy pár hétig azért megpróbáltuk jegelni a témát, mert mind a ketten éreztük, hogy láthatatlan feszültség alakul ki köztünk lassan.

Foglalkozzunk vele!

Aztán ez a taktika nem vált be sokáig. A koronavírus okozta helyzet miatt, szinte lehetetlen volt nem foglalkozni a politikával, ha az ennyire felborítja a mindennapjainkat a korlátozásaival. Beszélgetni kezdtünk és én, magamhoz híven, minden érvet és véleményt végighallgattam. Kíváncsi voltam, hogy ő miért gondolkodik úgy, ahogy. Próbáltam megérteni az álláspontját és néhol még egyet is értettem vele. Sőt olykor-olykor kifejezetten élveztem a kulturált vitát, ami magától kialakult kettőnk között. Legnagyobb sajnálatomra ez csak az én oldalamról volt így. Miután ő végig mondta az érveit és gondolatait, én is elővettem a tárházamból a saját érveimet, hogy miért nem biztos, hogy jó az, ami most van. Szó mi szó, ő nem volt ennyire nyitott és megértő, mint én.

Sokszor félbeszakított, vagy éppen kinevetett, szemet forgatott, fintorgott vagy gúnyosan reagált, az egyébként erősen megalapozott és alátámasztott érveimre. Ledöbbentem, rosszul éreztem magam, és inkább csendben maradtam. Hol a tisztelet? Hol a kíváncsiság? Az beszél a saját nézeteiről, akit te elvileg párodnak választottál. Hát kicsit sem érdekel, mi zajlik a fejében?

Struccpolitika – ami sosem jön be

Miután összeszedtem maradék méltóságomat és megpróbáltam elengedni a témát, a napok teltek ugyanúgy, ahogy előtte is. Randiztunk, találkoztunk, minden ment a megszokott kerékvágásban, mintha minden rendben lenne. Hónapokon keresztül. A politika azonban újra és újra visszakúszott rejtekéből és közénk férkőzött. Néha már tudtuk előre, hogy ebből egy negatív hangvételű vita lesz és bele sem kezdtünk csak hagytuk elúszni a dolgot. Habár sosem volt nyíltan kimondva, ez egy feloldhatatlan ellentét volt köztünk, és nem azért mert a politika annyira fontos lenne, hanem azért mert egyikünk sem volt hajlandó változtatni az álláspontján, egy kicsit sem. Igen bevallom, én sem igazán voltam meggyőzhető arról, hogy a mostani kormány „istencsászár”, ahogy ő sem volt hajlandó belátni az ellenkezőjét.

Egyre több kétely fogalmazódott meg bennem, a vele tervezett jövővel kapcsolatban. Az egyik például az volt, hogy vajon a szüleink hogy fognak kijönni egymással, ha ekkora ellentét lapul köztük? Ki fog alkalmazkodni kihez, vagy kinek kéne jobban beadnia a derekát? Egyáltalán muszáj bárkinek is lemondania a saját álláspontjáról? Vagy majd hozzászokunk az örökös, apró odaszúrásokhoz és vitákhoz? Ha születik gyerekünk milyen nézőpont szerint fogjuk nevelni? Mit fog ebből érzékelni?

Tanulságom

Ezek a kérdések sosem kerültek megválaszolásra, mert a kapcsolatunk nem jutott el erre a szintre. Bár a döntő szakító indok nem a politikai ellentét volt, mégis valahol úgy érzem, ez is közrejátszott. Levontam magamnak a tanulságot: az izgalmas ellentétek lehet, hogy vonzzák egymást, de hosszútávon nem működnek. Persze, mint mindenhol, itt is vannak kivételek. Mi nem azok voltunk.  Hosszútávon a „hasonló hasonlót vonzz” elv működik, én azt vallom.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: