A Joker-féle pszichopatákat társadalmunk termeli ki? – Félig-meddig filmkritika

Megnéztem a Joker című filmet, az idei év egyik legjobban várt alkotását. A kis pillangólelkemmel kényelmesen elhelyezkedtem a moziszékben, és vártam, hogy hasson rám, aminek hatnia kell: a várt szuperhősfilm helyett lélekgyepáló karakterdrámát, görbe tükröt, társadalomkritikát kaptam. Létezik, hogy ez a zöld hajú képregényfigura – aki akár lehetne a 3. padsorban ülő diáktársunk is, aki hétfő reggel úgy dönt, lemészárolja iskolatársait – nem más, mint egy félresiklott eredmény társadalmunk antipatikus, amorális, inhumánus reakcióira? Persze. Miért ne. Az is.

„Tele a fejem negatív gondolatokkal” – szólal meg a főszereplő, Joker, vagyis akkor még Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) a film elején, segítségkérés gyanánt. Az én fejem is tele volt már akkor negatív gondolatokkal, fájdalmas felismerésekkel és hitetlenkedésekkel. Emlékszem, az emberek már az előzetes alapján szidták a filmet, de csak mert idegennek, különcnek, meg nem értettnek hatott, nem olyan volt, amilyenre számítottak, amihez hozzászoktak, és amilyen szerették volna, hogy legyen. Pont ilyen maga Joker is. Egy furcsa idegen, aki minden, csak nem a társadalmi sémába beilleszthető átlag, és akiről nem tudtuk, hogy mi késztette a rezignált gyilkoláshoz, vérengzős bűnözéshez. Semmit sem tudtunk róla, csak a külső kattot láttuk rajta – egészen mostanáig.

Amikor Arthur Fleckkel, vagyis Jokerrel  megismerkedünk, már ott van a lejtő alján

Joker története a ’80-as évek Gothamjébe kalauzol minket, ahol a gyógyszeres kezelés alatt álló, téveszmékkel és ritka betegséggel küzdő Arthur Fleck bohócként keresi a pénzt, hogy nyomorúságos körülmények között élhesse szürke, örömnélküli hétköznapit beteg édesanyjával. Esélye sincs a normális életre: egyszerűen rossz helyre született, rossz körülményekkel, rossz lehetőségekkel.

Joker maga az alsó osztály, a társadalom pöcegödre, az emberek számkivetettje. A maga elé motyogó, kényszeres röhögőgörcsös pali, akit a négyes-hatoson jó nagy ívben elkerülünk, és akivel a szemkontaktust tudatosan kerüljük. Az ember a harmincas buszról, akit vagy levegőnek nézünk – ez a jobbik eset –, vagy akire szemet forgatunk és susmorgunk. Egy emberi lény, aki a társadalomtól rendre ezt az üzenetet kapja: „Nincs rád szükség, haver, hát nem látod?!”

Arthur Fleck tehát az az ember, akit egész életében csak vertek, lökdöstek és taszigáltak – leginkább a társadalom kifelé magából. Egy traumatizált ember közveszélyessé válásának folyamatát ismerhetjük meg: a főhős pszichés folyamataiba belépve megértjük, hogyan jutott el idáig. Megértjük, hol van az igazsága. Mert nem akart mást, mint elfogadva élni. Nem akart mást, mint megnevettetni az embereket. Nem akart mást, mint egy kis szeretet. Nem volt ő lelketlen, sötét ember, velejéig romlott entitás: érzésekkel, álmokkal, vágyakkal nézett a világra és a benne lévő emberekre. Nem gonoszságot cipelt a szíve helyén, hanem egyre csak növekvő fájdalmat és traumát. Végül pedig dühöt.    

Joker tehát nem született szörnyetegnek, a környezete tette azzá

A végeláthatatlan megaláztatások azonban kezdik felemészteni pszichéje utolsó, halványan még egészséges részeit. Arthur Fleck Jokerré való átlényegülése lassú, csak úgy, mint ahogy az a való életben is történik. Mert nem egy nap alatt válik valaki bűnözővé, hidegvérű gyilkossá, társadalmi kivetetté. Nem egy nap alatt következik be az őrület metamorfózisa. Egy olyan társadalomban, ahol az erős megeszi a gyengét, a nagyobb a kisebbet, a darwinizmus csak szedi az áldozatokat. És mit csinál az áldozat? Alkalmazkodik a természethez. Arthur Fleck is alkalmazkodott: Jokerré vált, a Bűn Bohóc Hercegévé, őrült pszichopatává, aki nemcsak hogy fejest ugrott a dekadencia tengerébe, de elidegenedett a külvilágtól is, amely amúgy sem akarta befogadni.     

A Jokerré válás vajon elkerülhető folyamat lenne?

Hiába próbálkozott, újra és újra az elutasítás falaiba ütközött. Kétségbeesetten próbált kapaszkodókat találni az életben, a társadalom azonban rendre cserbenhagyta. A szociális háló megtagadta tőle a megfelelő ellátást, elengedve ezzel a kezét, hogy kiszolgáltatottan merüljön bele az őrület hullámaiba – nem volt már vesztenivalója. A lelketlen társadalom tette gyilkossá. Vegyük csak észre: a társadalom, ami „Batmant” is képes kitermelni magából, bizony „Jokert” is tud. Egy olyan őrület van bemutatva, amit mi magunk, a többségi társadalom teremtünk, amikor lemondunk az elesettek és a betegek megsegítéséről.

Ez a film ijesztően rólunk szól, és a mának lett címezve

A Joker az összes képkockájával válik korunk filmjévé, hozzánk szól, a fogyasztói társadalom taposómalmában lévő emberekhez, akik csak tengetik hétköznapjaikat ebben az amorális, lelketlen, erkölcsi szemétben és külcsínben fuldokló világban. Lassan, tagoltan adja át az üzenetet – amit eddig félrenézésekkel, kényszeredett popcorn majszolással és Coca-Cola szürcsölgetéssel kerülgettünk -, hogy vegyük már észre magunkat! Hát mi történt velünk? A metrón csak bunkóznak az emberek! Minden egyes nap hallani egy hírt, ahogy egy tizenéves iskolatársait mészárolja! A kamaszok embereket rugdosnak a sikátorokban! Az emberek öngyilkosságba menekülnek! Az emberek késelnek, gyilkolnak! Hát milyen világot építettünk magunk köré? Hát milyen világot hiszünk normálisnak? Na meg persze, ne felejtsük: vétkesek közt cinkos, aki néma. Ez a film a saját kis torz tükörképünk. A mi kis görbe tükrünk.

Mert senki sem válik szántszándékkal gonosszá

Talán tényleg – valamennyire – hasonló háttér áll a legkegyetlenebb bűnözők mögött is. Óvatos, lassú kötéltánc ez az állatiasság és az emberségesség határvonalán, ám előbb-utóbb billen a kötél, kiderül, zuhanás lesz-e vagy felemelkedés, ámokfutás vagy szabadságharc, bűn vagy erény, dráma vagy vígjáték.

Együtt örlődünk a film során Jokerrel, mert minden, ami vele történik, hat ránk is. Úgy, hogy saját bőrünkön érezzük az összes tragédiát, meglepően könnyen azonosulunk a protagonistával: szinte beleszédülünk, ahogy látjuk tönkre menni egy olyan ember életét, aki pontosan tisztában van a valósággal, mégsem tudja kezelni azt. Tisztes állampolgárként megrémülünk önmagunktól, rádöbbenünk, lehet nem is vagyunk jobbak Jokernél. Csak jobb helyre születettek, szerencsésebb körülményekkel.

Megrémülünk, mert hogyan is érezhetnénk részvétet egy totális pszichopata irányába, “ez biztos nem normális” – mondogatjuk, “undorító, ahogy az erőszakot elfogadottnak állítják be” – folytatjuk. Meglepően könnyű részvétet érezni, ha ismerjük az okok mögötti miérteket, ugye? Legyen szó akár egy vérengzős pszichopatáról. Isten lássa lelkem, de szerintem pont ez a normális, ez az emberi. (A film egyébként nem gondolom, hogy népszerűsíti az erőszakpornót, mert nem foglal álláspontot, szimplán karakterdrámát- és annak miértjeit mutatja be.) 

Mindenki eldöntheti magában: Joker az őrült, vagy pedig a világ? Melyik volt előbb: az áldozat, vagy pedig az elkövető?

További cikkek: