A kaland szívás, de csak így fejlődhetünk – Egy stopptúra tanulságai

A kaland szívás, ne szépítsük. Utólag mindig örömmel gondolunk vissza kalandos élményeinkre: milyen sok hihetetlen, vicces, és veszélyes helyzetben volt részünk, tele látszólag leküzdhetetlen akadályokkal, és mégis milyen frappáns módon sikerült kivágni magunkat belőlük. Vagy volt piszkosul nagy mázlink. A közönségünk pedig köpni-nyelni nem tud az ámulattól, mi pedig fürdünk a menőségben.

De most őszintén: tényleg olyan kellemes élmény volt akkor és ott? Könnyedén beszélünk róla, hogy hogyan oldottuk meg a problémát, amivel ott szembesültünk, amire a megoldás így visszanézve pofonegyszerűnek tűnik. Viszont abban a helyzetben egyáltalán nem volt olyan evidens. Nem beszélve arról, mennyire féltünk abban a szituban: fáradtan, éhesen és izzadtan, félve, hogy mi fog történni a következő pár órában, hogyan tovább.

Például, amikor Krakkóba stoppolva háromnegyed órába telt mire megállt valaki… és róla is kiderült utólag, hogy nem százas, ezért gyorsan le kellett lépni a következő töltőállomáson. Vagy amikor este 11-kor egy dél-norvég kis városkába érve egy hátizsákkal az a legnagyobb gondod, hogy hol fogsz aludni éjjel.

FYI utóbbi igaz történet.

Az én kalandom

2016-ban utaztam el Skandináviába egy hátizsákos-stoppolós túrára – egyedül. Egymagam, egy hátizsákkal és egy sátorral. Az ok nekem is a szokásos volt: úgy éreztem, hogy megrekedtem az életben, válaszokat kerestem, és nem tudtam, hogy merre tovább. Az ihlet onnan jött, hogy akkortájt lettek egyre népszerűbbek az ilyen utazós-stoppolós előadások pl. Backpacker Bori, vagy Tomislav Perko elbeszélésében, plusz egyik nagyon jó barátom is végigstoppolta Nyugat-Európát egy barátjával, úgyhogy megvolt az inspiráció, és hasznos információkkal felvértezve én is nekiindultam egy faja kalandnak. Az útvonal a következő volt: Budapestről repülővel Götheborg, onnan Oslo és egy kör Dél- és Közép-Norvégiában, majd Dánián, Dél-Svédországon, Lengyelországon, és Szlovákián keresztül hazáig stoppolás.

Az úton lényegében mindent akkor és ott csináltam életemben először. A stoppoláson kívül Göteborgban couchsurfingeltem egy kissé hideg svéd srácnál, sátraztam a skandináv „vadonban”, …és azt említettem már, hogy akkor repültem életemben először?

Először iszonyat kínosnak éreztem az egészet, hogy kinn állok egy táblával a kezemben, kinyújtott karral és minden létező istenséghez fohászkodom, hogy ugyan álljon már meg nekem valaki, aki kényelmesen elvisz a célomig – és aki lehetőleg nem egy beteg állat, aki meg akar ölni, vagy ki akar rabolni (vagy mindkettő). Az egész utat nem tudom sajnos leírni, mert eme cikk keretei erre nem elegek, úgyhogy csak egy pár highlight-ot mesélek el.

Emlékezetes-kalandos élményeim

Szóval emlékszem, az első alkalom, amikor valaki egyáltalán megállt, mennyire felvillanyozott. Uramisten, akkor valamit csak jól csinálhatok! Ugyan nem szálltam be, mert nem arrafele ment, mint én, de adott egy jó adag önbizalomfröccsöt a folytatáshoz. Aztán hamarosan megállt végre egy svéd úriember, aki – mint utóbb kiderült – vissza is fordult értem, amikor kihajtott szemből a mekiből és meglátott a táblával a kezdemben. Orvosi műszereket segített beállítani kórházakban, így állandóan úton volt. Nagyjából 200 km-en keresztül vitt, aztán el kellett búcsúznunk – elképesztően kedves és segítőkész volt.

A másik kedvencem az volt, amikor felvett egy kisteherautó, amiről utóbb kiderült, hogy hullaszállító – akkor épp csak csokrokat szállított, de amúgy nem zavart volna (tényleg nem).

Életem egyik legjobb interkulturális élménye akkor ért, amikor egy szomáliai (!) férfi elvitt egy darabon, és akivel kicsit nehéz volt elbeszélgetni, mert folyton átváltott angolról szomáli nyelvre. Beszéd közben.

Másik nagyon izgalmas élményem akkor ért, amikor üzleti vitába keveredtem egy kemping biztonsági őrével, angol-horvát-német nyelveket keverten használva – Ő meg csak lengyelül és oroszul értett –, hogy ugyan, hadd állítsam már fel itt a sátramat egy alacsonyabb árért (spoiler: sikerült).

És olyan jól estek útközben az olyan „jackpotok”, mint amikor több órás stoppváltás után egy szaxofonos srác kb. 300 km-en keresztül egyenesen elvitt Bergenbe. Vagy amikor félve odamentem egy benzinkúton egy Krakkó-rendszámos autóhoz – maximalizálva az esélyét, hogy arrafele tartanak – hogy elvinnének-e. A srác azt mondta: „Ha a barátnőm beleegyezik, akkor persze, szívesen.” Elmondta a barátnőjének lengyelül, hogy mi a stájsz, a lány meg nagy lelkesedéssel: „Mi? Ja, hát persze!”

Mit éreztem az úton és mit tanultam belőle?

Mint említettem, az elején hullacikinek éreztem az egész helyzetet, aztán idővel egyre magabiztosabbá váltam, és sokkal könnyebben is ment a stoppolás. Valamint rutinosabbá is váltam: sokkal jobban fel tudtam ismerni, hogy vajon azért nem állnak meg az autók, mert rossz helyen állok, vagy csak szimplán várnom kell még – de a spot egyébként jó. Persze fizikailag igen nagy kihívás volt – meglepően fárasztó huzamosabb ideig kiegyenesített karral álldogálni az út mellett. Hogy féltem-e? Naná, állandóan. De nem is azért, hogy valami baj történik velem, hanem egyszerűen amiatt, hogy nem tudtam mi fog történni a következő órában/napban.

Őszintén szólva meglepően sok hihetetlenül nagylelkű és segítőkész emberrel találkoztam, akik tényleg segíteni akartak, és nem lehúzni/átverni/bántani, vagy az összeset egyszerre. Pedig a családban is és a médiából is azt tanultam, hogy ne bízzak senkiben, pláne ne vállalkozzak ilyen agyament túrára.Viszont a tanulságot levontam: az emberek messze nem olyan gonoszak és veszélyesek, mint gondolnánk, sőt: sokkal kedvesebbek és segítőkészebbek, mint hinnénk. Valamint ilyen helyzetekben rájössz, hogy valamilyen úton-módon mindig meg tudod oldani a helyzetet. És valahogy egy kis szerencse is mindig melléd szegődik, ha igazán teszel a megoldásért. Továbbá megtanulod értékelni az apró dolgokat: meglepődtem, hogy mennyire sokat tud jelenteni egy forró tea extrém puritán körülmények között.

A klisés tanulságok mellett (sokkal ravaszabb/okosabb, erősebb/rámenősebb stb. vagy mint hitted; ha pofára esel, az még nem a világ vége) a legfontosabb, amit megtanultam, hogy a kaland olyan, mint keresztülmenni egy fontos változáson az életedben: megannyi szerencsétlenkedés, pofáraesés, sírás, bukdácsolás, és izzadtságos munka után sokkal jobb emberként jössz vissza, mint ahogy elindultál. A kaland az eszköz, ami megváltoztat útközben. A mindennapi kihívások is lényegében rövidebb-hosszabb kalandok: elkezdesz haladni egy sokszor gyötrelmes úton, aminek a végén elégedetten gondolsz vissza, hogy milyen ügyesen leküzdötted az egészet, és mennyivel jobb ember vált belőled utána. És rájössz, hogy mennyire jelentéktelenek egyes dolgok, amelyeknek eddig oly nagy fontosságot tulajdonítottál.

Epilógus

Nemrég rábukkantam egy videóra, amiben egy 68 éves Kevin Kelly nevű férfi összeállított 68 életbölcsességet. Közülük az egyik különösen megcsapta a fülemet – a cikkre (és a jelenlegi helyzetre) való tekintettel: „When crisis and disaster strike, don’t waste them. No problems, no progress.”

Mire hazatértem 3 hét után, én is nagyon megváltoztam. Válaszokat kaptam a kérdéseimre (ugyan nem mindegyikre), és az önbizalmam is megugrott. És persze teljesen más megvilágításba kerültek a problémáim: kit érdekel, hogy éppen hány like-ot kap egy képed ahhoz képest, amikor étlen-szomjan keresel egy megfelelő helyet a sátradnak egy tök ismeretlen nagyváros közepén?

Az út azonban rázós volt. Hogy elképesztő kaland volt-e? Abszolút? És big time szopás? Naná!  A kaland utólag mindig egy igen kellemes emlékké válik, azonban ne feledjük: az akkor egy igazán kellemetlen, veszélyes, fárasztó, és piszkos élmény volt. De a végén sokkal jobb emberként jövünk ki belőle, és általa.

A kaland szopás. Egy roppant nehéz, ismeretlen, és félelmetes út. De muszáj végigmenni rajta, mert csak így fejlődhetünk.

További cikkek: