“Bár tudnak segíteni, helyettem nem menthet meg senki” – A kapunyitási pánikról, de pozitívan

Önkeresés. Kapunyitási pánik. Nem sokat érő oktatás. Kétségbeesett diploma-hajszolás. Kétes jövőkép. Lakhatási szorongás. Családalapítás. Ezeket olvasva elgondolkodtam, hogy hányadán is állok velük. Első pillantásra csak 4 dolgot éreztem problémásnak, aztán ahogy forogtak tovább a fogaskerekeim, rájöttem, hogy igazából csak egy témában nem érzem magam érintettnek: ez pedig a kapunyitási pánik. Mivel nem tudtam pontosan, mit is rejt ez a kifejezés, utána olvastam. Rádöbbentem, ez még valószínűleg nem hatalmasodott el rajtam – bár az előjeleit érzem. Vagy ezek nem is csak előjelek?

26 évesen éppen beléptem a „quarterlife crisis”-nek, vagyis a kapunyitási pániknak nevezett nehéz időszakba. Egyedülállóként élek a családom lakásában a húgommal. Ez nem dukál egy fiatal, ereje tejében lévő mérnök társadalmi elvárásaihoz, igaz? De az éremnek két oldala van.

Mi az, amim van?

Van egy állásom – amit ráadásul szeretek is –, jó kollégákkal és a kreativitás lehetőségével. Van egy autóm, ami mobilitást biztosít. Van családom és vannak barátaim, akik támogatnak. És vannak… álmaim!

És itt újra visszaesek a kérdőjelek erdejébe.

Szeretnék egy saját lakást, de inkább kertes házat. Mikorra gyűlik össze annyi félretett pénz, hogy legalább egy hitel önrész kijöjjön belőle? Nem akarom elképzelni, ahogy egyedül élek vágyaim családi házában. Vajon mikor találom meg a nagy Ő-t? Mikor kezdhetek családot alapítani? Lassan itt a „harmadik” X.

Meg amúgy is… érzelmileg felnőttem már? Néha nem érzem, hogy érzelmileg olyan stabil lennék, mint egy felnőtt. Nem is érzem magam igazán felnőttnek. Milyen érzés lehet?

És mi van a karrierrel? Dolgozom a második diplomán, de munka mellett nem könnyű. Sőt, inkább szörnyen nehéz. Képes vagyok rá egyáltalán? Másoknak sokkal egyszerűbb, biztosan valamit nem csinálok jól.

Na és a szakmai tudás? Amit az egyetemen jól meg kellett volna tanulni, azt tudom alkalmazni? Vajon mikor derül ki, hogy nem tudok semmit?

A leírtakat fejben gyakran összeszedtem már, azonban így sosem írtam le. Kilátástalansággal és félelemmel töltenek el ezek a sorok. Merre van a kiút? Mi a megoldás?

Úgy gondolom, hogy van kiút. Van kiút, mégpedig magunkon keresztül. Nehéz, rögös és szerpentines. A Mount Everest csúcsára vezető úthoz tudnám hasonlítani: hosszú és megpróbáltatásokkal teli.

Én nekivágtam. Egy nagy táskával, ami nagyon nehéz, és azt sem tudom, mi van benne. Egy félcipő, egy farmer nadrág és egy pulóver van rajtam. Még alig indultam el az alaptáborból, de már érzem a hideget. Ez azt jelenti, hogy élek. Vajon mi lehet a táskámban? Talán van benne egy vastagabb cipő? Mi lesz, ha útelágazáshoz érek? Van nálam iránytű? Nem tudom, sőt azt sem, hogy jó irányba indultam-e.

A táskámat nemcsak én töltögettem eddigi életem során, hanem a családom, a barátaim és a környezetem is. Olyan mély és sötét, hogy fel kell vennem az önismeret szemüvegét, és meg kell kérnem valakit, világítson, amíg keresgélek. Ekkor rájövök, hogy ebben a táskában évekig, talán életem végéig kell kutatnom.

Viszont figyelek arra, hogy miközben kutatok, ne essek hasra az út köveiben. Biztos lesznek olyan kövek, amiket nem tudok majd átugrani, lesznek gödrök, ahová majd beleesem, és lesznek hóviharok, amikben majd az orromig sem látok. De ez normális. Ez az út a saját Everestemre visz! Normális, hogy néha megbotlok, hogy nem vagyok érzelmileg teljesen stabil felnőtt. Az is normális, hogy nem vagyok mindentudó, jeles tanuló, hogy nincs saját lakásom és hogy egyedülálló vagyok.

A legnehezebb korba születtem. A társaimmal együtt egy olyan világba cseperedtünk, ahol a generációk közti szakadék egyre csak nő. A szüleim ennyi idősen már saját házban egy kisgyerekkel a karjukon éltek – tőlem is ezt várnák. Meg hogy legyen jó munkahelyem. Persze tanuljak is, mert könnyebb lesz az életem, de közben a kikapcsolódást se felejtsem el, mert ki fogok égni.

Hol az arany középút? Mindenki elvárja tőlem, hogy az övé legyek, csak oda figyeljek. A szüleim vissza akarják kapni a csemetéjüket. A munkahelyem megbízható és jól terhelhető munkaerőt, míg az egyetem szorgos diákot kíván. A párkapcsolatról és a sportról meg ne is beszéljünk.

Bizony, rögös a hegyre vezető út. Olyan sok mindent kell még megtanulnom. Először is azt, hogy elvonatkoztassak a külső elvárásoktól. Meg kell válogatnom, mi az, aminek meg akarok felelni. Aztán fel kell ismernem a buktatókat. Ez csak úgy működik, ha már jó párszor elbuktam. Tehát felállni is meg kell tanulnom. Motiválni magam, hogy szakadatlanul másszam azt a hegyet. Kutatnom kell továbbra is a táskámban: mit hozok magammal? Mi az, ami segíthet felállni? Mi az, ami csak hátrahúz? Talán a cipőm nem alkalmas a mászásra, kéne egy másik?

El kell jutnom arra a szintre, hogy mindezeket felismerjem, hogy aztán változtathassak és változhassak. Ez a legnehezebb. Bár tudnak segíteni, helyettem nem menthet meg senki.

További cikkek: