A kezdeti bizalmatlanság – Egy terápiára járó lány naplófeljegyzése I.

2019 májusában léptem át először a második terapeutám kapuját. Elhatároztam, hogy minden ülésről naplóbejegyzést fogok készíteni. Azt hiszem, látni akartam a fejlődést. Az én személyes fejlődésem. Hogy hogyan küzdök meg a múltammal, az emlékeimmel és legfőképp: saját magammal. Mert ez az első lépés. Felismerni, ha szakemberre van szükségünk. Arról, hogy a terápiák végül hogyan segítettek, hétről hétre fogok beszámolni nektek. Csak a saját személyes tapasztalataimat osztom meg! Célom ezzel az, hogy a pszichológus felkeresését ne szégyenként, hanem saját magunk fejlődéseként éljük meg.

Juditot (a pszichológusomat) azért kerestem fel, mert tavaly eszméltem rá arra, hogy vannak olyan múltbéli, gyermekkori traumáim, amiket sok éven át csak elnyomtam magamban. Próbáltam úgy tenni, mintha meg sem történtek volna. Arra, hogy nem hallgathatok tovább, életem egyik legmeghatározóbb könyve, az Apád előtt ne vetkőzz mutatta az utat. Ezért a könyvért életem végéig hálás leszek, legfőképp az írónak, Péterfy-Novák Évának.

Az első ülés

Amikor elindultam itthonról, egyre csak az járt a fejemben, hogy ha ezek az ülések is olyan csapnivalóak lesznek majd, mint a korábbi terapeutámmal, akkor tulajdonképpen csömörből vödörbe kerülök. Olyan érzésem volt a férfival kapcsolatban, hogy próbálja elbagatellizálni a dolgaimat. Hogy még fiatal lány vagyok, biztos azért éreztem rosszul elsőnek, amikor úgy közeledtek felém, ahogyan én azt nem szerettem volna. Most, tíz évvel idősebbként sem gondolom, hogy tetszett volna, ha egy ötvenes faszi úgy ér hozzám, ahogyan én azt nem akarom.

Szó mi szó, cinizmust éreztem az első terapeutám ülésein. Ő mindig egy nagy fotelben ült velem szemben, hétről hétre ugyanazokkal a kérdésekkel jött, és kicsit úgy éreztem, mintha nem is emlékezett volna, hogy mit mondtam neki egy héttel korábban. Pedig mindig volt előtte egy notesz, amibe végig jegyzetelt. Eltelt így pár hónap, de végül eljöttem, majd eldöntöttem, hogy soha többé nem nézek vissza. Se a múltamra, se egyetlen pszichológusra. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy az ok, ami miatt felkerestem, továbbra is bennem ragadt, megoldatlan maradt, de bevallom, azzal nyugtattam magam, ha már évekig titkoltam, akkor előbb vagy utóbb, de ki fog kopni az emlékezetemből.

Ezt követően szerencsére megismertem egy kedves hölgyet, aki végig támogatott abban, hogy ismét felkeressek egy pszichológust. Juditot. Ajánlotta, hogy milyen jó. Még fel is hívta nekem, ezzel sem volt gondom. Úgyhogy belementem. Azt hiszem azért, mert nem akartam letörni a lelkesedését, ami úgy gondolom, helyettem is megvolt benne. És azért is, mert tudtam, hogy jót akar. Így kezdődött életem egyik legjobb döntése.

2019 májusában komótosan bandukoltam az első ülésre a zsúfolt belvárosi forgatagban. Míg a zöldre vártam, a fejem szűnni nem akaró gondolatoktól lüktetett, eszembe jutott a házunk végében lévő kopottas hinta. Gyerekként, amikor szomorú voltam (többnyire az voltam), sírástól eltorzult arccal futottam hátra a kertbe, ahol ráültem a hintámra, és olyan gyorsan hajtottam, hogy pillanatok alatt az égben éreztem magamat. Olyankor becsuktam a szemem és azt képzeltem, hogy végre boldog vagyok. Mert azt hiszem, én folyton boldog akartam lenni. Az iskolában felelés közben, a nem létező pizsamapartikon, a tánc fellépéseimnél.

Ahogy közeledtem a rendelő épületéhez, úgy lett nagyobbnál-nagyobb gombóc a torkomban. Nyeltem és nyeltem, de nem akart eltűnni. Tizenötóra huszonnégy perckor csengettem fel Judithoz. Erre tisztán emlékszem, mert előtte az órámra pillantottam, és tétováztam is, hogy mi legyen. Azt hiszem, vissza akartam csinálni az egészet, vagy csak fel akartam ébredni a rossz álomból, nem tudom. Szorongattam a kezemben a telefonom, aztán végül benyomtam a huszonkettes gombot.

– Jó napot, Judit! Lilla vagyok! – mondtam nagyon halkan, épphogy csak hallani lehetett.

– Jó napot, Lilla! Első emelet, aztán jobbra, várom! – hangzott a nyugodt, derűs válasz.

Itt már tudtam, hogy nincs visszaút. Felkullogtam a hosszúnak tűnő lépcsőkön, a szám akkorra már olyan száraz volt, mint a sivatag, víz meg nem volt nálam. De emlékszem, abban teljesen biztos voltam, hogy az első alkalommal nem kérhetek vizet, mert akkor ő rögtön azt gondolná, hogy máris megbízom benne. Na, ezt nem akartam.

Az ajtóban várt. A lábtörlőn álltam, nyújtotta a kezét, bemutatkoztunk, és mosolyogtam egyet, mert gondoltam, ilyenkor itt ez a szokás, aztán beinvitált a rendelőbe, ami inkább hasonlított egy otthonos kislakásra.

Én a hosszú, világosszürke kanapé egyik, ő a másik végében foglalt helyet. Kezeimet összekulcsoltam, szorítottam, lábaimat magam alá húztam, amennyire csak tudtam. Judit tekintetét éreztem magamon. Kávéscsészét szorongatott, amibe néha belekortyolt, aztán visszarakta az ölébe. Ezt csak a szemem sarkából láttam, mert ránézni nem mertem. A szemben lévő falat bámultam.

Percekig csak csendben ültünk a kanapén, olyan volt, mintha várta volna, hogy szólaljak már meg végre. De szerintem neki kellett volna mondania valamit. Hiszen ő a pszichológus, neki kell kérdésekkel bombáznia engem, amire én immel-ámmal válaszolnék, aztán amikor végre letelik a hatvan perc, akkor mindketten örülünk, hogy megtaláltuk a megfelelő receptet nekem. Legalábbis a korábbi üléseken így volt, csak valahogy sosem volt jó az a bizonyos recept. Gondolatmenetemet megtörve, határozottan szólalt meg.

– Ugye jól tudom, hogy gyermekkori trauma miatt keresett fel engem?

Bólintottam, majd tovább bámultam az elém táruló fehérséget, amibe már néha bele is szédültem.

– Meséljen kicsit magáról, ha kérhetem!

Kicsit gyorsnak éreztem a tempót, amit diktált, megvontam a vállam, és ott, abban a pillanatban határoztam el, hogy a bizalmamért igenis meg kell dolgoznia. A kérdésére nem feleltem. Ültem a kanapén, és a velem szemben lévő szekrényre esett néha a pillantásom, ahol megpillantottam egy órát. Az idő olyan volt, mintha megállt volna. Vagy legalábbis, mintha nem akarna tovább menni. Így ment ez kerek hatvan percig. Én a falat vagy az órát vizslattam, ő meg csak beszélt és beszélt. Arról, hogy mire számítsak a jövőben. Ha visszamegyek a következő alkalomra. Azt hiszem, ebben ő sem volt annyira biztos. Amikor végre letelt az első kínkeserves hatvan perc, feljegyezte a következő időpontomat egy cetlire, és annyit még hozzátett, hogy:

– Várom a jövő héten, Lilla!

Elkaptam a kezéből a fecnit, megnéztem, aztán a táskámba szórtam. Olyan nemtörődöm módon. Hogy lássa, hogy nem adom magam ilyen könnyen. Az ajtóhoz kísért, és újfent elmondta, hogy:

– Várom a jövő héten, Lilla!

– Jó! – válaszoltam, és kisétáltam az ajtón. Majd meglátjuk – tettem hozzá magamban.

A következő részben a 2. és a 3. ülésről fogok beszámolni, a kezdeti bizalmatlanság oldódásáról, a lassú megnyílás folyamatáról.  

 

További cikkek: