A konstruktív vitatkozás 5+1 aranyszabálya

A szólásszabadságról alkotott eszmefuttatásom után váratlanul az ölembe hullott egy újabb téma, melyről szerény személyem szerint még érdemes diskurálni. Ez pedig az európai vitakultúra, és annak nélkülözhetetlen szabályai.

Elég sok mindent gondolok a témáról, ezért mielőtt belekezdenék a konstruktív információcsere aranyszabályainak taglalásába, kívánok pár szót szólni a véleménykülönbség jelenségének létezéséről és létjogosultságáról.

Talán már nem titok még azok előtt sem, akik nem ismernek személyesen, hogy a vitatkozás a legkedveltebb tevékenységeim közé tartozik. Tisztázzuk: a vitatkozás nem veszekedés. A kettő ugyanis úgy aránylik egymáshoz, mint egy Las Vegas-i Prince hasonmás verseny nyertese a Purple Rain eredeti előadójához. A hagyományos vita vérpezsdítő hatással bír: számomra nincs élvezetesebb, mint órákon keresztül vívni egy témáról, melynek végén kellemes, zsibbadt fáradtság üli meg az elmémet. Viszont: tapasztalataim alapján erre igen kevés ember alkalmas. Igen, a saját tapasztalataimról beszélek, ezért akinek nem inge – tudjátok -, nyugodtan húzza a fejemre.

Azt tapasztaltam, hogy a környezetemben élő emberek általában rosszul viselik, ha ellenkező véleménnyel találják szembe magukat. Ilyenkor mindenki a saját, személyes integritásában érzi magát megtámadva, az ellenkező véleményt személyük ellen indított hadüzenetnek tekintik, és erre indulatból, dühből visszatámadnak. Mindent segítségül hívnak ehhez, ami csak a kezük ügyébe kerül: péklapátot, konyhaszéket, csavarhúzót, a másik személyéről szerzett vélt vagy valós negatív információt, vagy a magyar nyelv trágárkodásainak kimeríthetetlen bugyrát. Ezen apropóból született ez a cikk, a kulturált vitatkozásnak ugyanis ugyanúgy megvannak a maga játékszabályai, mint a futballnak, a tenisznek vagy a számháborúnak.

Az első szabály

Az első, talán legfontosabb szabály, hogy a vita során higgadtak, nyugodtak és udvariasak maradjunk. Számtalanszor tapasztaltam már, ahogy egy-egy ártatlanul induló, egyet nem értésen alapuló csevej tányértörős, ajtócsapkodós üvöltözéssé mutálódott, melynek végére még a szomszéd megye lakói is tisztába kerültek azzal, hogy mit gondolunk az abortuszról, az eutanáziáról vagy a katolikus egyházról. A fentiekben már utaltam rá, hogy mennyire emészthetetlenek számunkra a nézeteinket cáfoló gondolatok: ezért paprikázódunk fel olyan hamar, és ezért fajul a higgadt vita dühödt szitkozódássá. Pedig a konstruktív eszmecsere elsődleges alapvetése, hogy nem annak van igaza, aki hangosabb.

A második szabály

A második, legalább ilyen fontos szabály, amit véleményem szerint a legtöbb ember nem alkalmaz, az az, hogy egy vitában nem személyek vesznek részt, hanem csak és kizárólag eszmék és érvek. Ha a vitában részt vevő illető állításai helyett a személyére teszünk megjegyzéseket, sértegetjük, vagy bármilyen, a vitához egyébként semmilyen módon nem kapcsolódó információ segítségével kívánjuk aláásni a hitelességét vagy megkérdőjelezni szavai igazságtartalmát, azt személyeskedésnek hívjuk. Egy vitában a vitapartnerek személye, családi állapota, életútja, aszcendense, politikai hovatartozása, étkezési szokása vagy testtömegindexe az égegyadta világon semmilyen relevanciával sem bír.

A harmadik szabály

A harmadik szabály, hogy a vita egy kétoldalú kommunikációs folyamat. Nem helyeselt a saját monológunk után felállni, és faképnél hagyni a vitapartnert, mondván, már elmondtuk, amit akartunk. Ha belekezdtünk a vitatkozásba, teljes figyelmünket a partnerünknek kell szentelnünk, mert csak így tudunk adekvátan reagálni az elhangzó állításokra. Egy vitában meghallgatjuk az ellenkező oldal állításait is, mert ugyanolyan létjogosultsága van, mint a sajátunknak. Ismétlem, az nem vita, ha csak a saját gondolatainkat akarjuk kifejezésre juttatni, és elégedetten távozunk, ha ezt megtettük.

A negyedik szabály

Ehhez kapcsolódik a negyedik szabály, ugyanis hiába hagyjuk szóhoz jutni az ellenfelet is, ha akkurátusan nem reflektálunk az érvekre, melyekkel a mondandóját kívánja alátámasztani. Az sem tekinthető vitának, ahol mint egy beakadt lemez, csak saját gondolatainkat szajkózzuk, figyelmen kívül hagyva az elhangzó ellenérveket.

Az ötödik szabály

Az ötödik szabály, mely szintén fontos szerepet játszik egy vitában: érveket alkalmazunk. Alátámasztott, bizonyított érveket, melyeket partnerünk megpróbál megcáfolni. Az azonban nem érv, hogy „én akkor is így gondolom”, ahogy az sem, hogy „én ezt akkor sem hiszem el”.

A hatodik szabály

A hatodik, egyben utolsó szabály, hogy próbáljuk elkerülni azokat az érvelési hibákat, melyek támadhatóvá teszik gondolatmenetünk struktúráját.

Vitatkozni nemcsak élvezetes, hanem hasznos is, de csak akkor, ha az alábbi szabályokat betartjuk, mert különben a vita vége sértődés lesz, anélkül, hogy közelebb kerültünk volna a másik nézőpontjához.

 

További cikkek: