A kudarctól jobban félünk, mint a haláltól?

“A legfontosabb eszköz, mely segített a nagy döntések meghozásában az volt, hogy tudtam, nem sokára meghalok. Mert mondhatni minden – külső elvárás, büszkeség, szégyentől vagy kudarctól való félelem – elhullik, semmissé válik a halál árnyékában, s nem marad más hátra, csak ami igazán számít.” Steve Jobs

A minap futottam össze ezzel az idézettel egy könyvben. Elgondolkodtam. Majd szavakba öntöttem a gondolataimat. Ezt olvashatjátok most.

Az ébredés

Amint az ember rájön, hogy nemsokára meghal, elkezdi sokkal másképpen élni az életét. Kockáztat, mer, próbál, nem fél a kudarctól, sem szégyentől, nem éri be kevesebbel. Csak hogy mind meghalunk egyszer. Mindannyian tudjuk, hogy életünk egyszer a végéhez ér, s testünk örökre porba hull. Tudjuk ezt, de ott a negédes bizonytalanság, mely abba a hitbe ringat minket, hogy lehet az bármikor, sok időnk van még hátra, nem kell most lépnünk, ráér később. Közben mindannyian félünk, hiszen nem tudhatjuk mikor jön el, hogyan jön el, kik lesznek akkor velünk, fogunk-e hiányozni bárkinek, be tudjuk-e fejezni azt, amit elkezdtünk vagy terveztünk elkezdeni.

Nem merünk kockáztatni, inkább halogatunk, vagy épp lebeszéljük magunkat, mert ehhez még fiatalok vagyunk, de ahhoz már túl öregek, így mindegy, ha nem is lépünk semerre, igaz? Nem. Egyáltalán nem. Sokkal eseménydúsabb, szeretetben és kiteljesedésben gazdagabb életet élhetne mindenki, ha nem félne az ismeretlentől.

Az ismeretlenben pont ez a szép: ugyanannyira sülhet el jól, mint amennyire rosszul. Miért szurkolunk hát mindig a rossznak? Miért gondolunk mindig arra?

Majd, egyszer

Azonban, ha megtudjuk, hogy már csak X évünk van hátra, akkor megpróbáljuk behozni azt a sok lemaradt, kimaradt évet, célt és álmot, amelyet idáig nem tettünk meg, nem próbáltuk, nem is reméltük, be sem terveztük, csak kimondtuk a bűvös szót, mellyel a szőnyeg alá söpörhetjük egy időre (vagy örökre): majd. Egyszer. Valamikor.

Rendben, de mégis mikor? Engem ezzel a szóval egyébként is ki tudnak kergetni a világból (bár a férjemet ez cseppet sem zavarja). Sokan olyan apró dolgokat is halogatunk, ami tényleg nem telne többe öt percnél, de kényelmesebb azt mondani: jó, majd megcsinálom.

Amikor azonban eljön az idő és érezzük, hogy közel a vég, mit meg nem adnánk az olyan hétköznapi dolgokért is, mint utoljára bevetni az ágyat, elmosogatni az edényeket, felhúzni a redőnyt, olvasni egy könyvet, kivinni a szemetet. De akkor már hiába bánjuk. Az idő kerekét visszaforgatni nem lehet. Elmúltak az évek, és mi tétlenül néztük. Mert bár tudjuk, hogy halandók vagyunk, nem tudjuk az időnk végét, így ebben a szerencsés bizonytalanságban elhalaszthatjuk álmainkat, talán abban a reményben, hogy ezzel kitoljuk utolsó lélegzetvételünk pillanatát.

Pedig általában a halálos ágyban fekvők nem arról beszélnek, hogy milyen jó volt az a sok munka, a sok pénz és a vele járó stressz. Hamarabb jut eszükbe a család, a megélt vagy elszalasztott szerelem, jó és rossz tapasztalatok, élmények, hogy mit tettek meg, mibe mertek belevágni. Ezek adják az igazán erőteljes, szívremegtető emlékeket, amely azt tudatja velük újra és újra, hogy képesek voltak rá, megcsinálták, felül tudtak kerekedni félelmeiken és belevágtak, megpróbálták, bármennyire volt félelmetes. És mégsem haltak bele. Az a félelem valójában csak egy kis izgalom volt, amely élvezetet és büszkeséget csempészett életükbe.

Huszonnégy óra

Az idő így is úgy is elmúlik, s mindenkinek huszonnégy óra áll rendelkezésére egy nap, az már csak rajtunk áll, hogy mivel töltjük el. Éljük az álmainkat most, hogy egész életünket boldogságban és kiteljesedésben tölthessük, vagy várunk addig, amíg már késő lesz? Hagyjuk az életnek, hogy boldoggá tegyen minket, vagy folyton csak a negatív belső monológokat pörgetjük az agyunkban?Hiszünk végre magunkban, hogy meg tudjuk csinálni, vagy félve az ismeretlentől inkább eltesszük az álmainkat későbbre?Egyébként is, mitől félünk annyira? Hogy nem sikerül? Honnan tudjuk ezt meg, ha meg sem próbáljuk?Melyiket fogjuk jobban bánni – hogy megpróbáltuk és nem sikerült vagy hogy egyáltalán esélyt sem adtunk neki?

A kudarctól jobban félünk, mint a haláltól?

Legyünk hálásak minden itt töltött napunkért, és háláljuk meg azzal, hogy boldogsággal és szeretettel töltjük meg a bolygót, melyhez az önmegvalósításon keresztül vezet az út. Álmodjunk nagyot és éljük is meg! Cselekedjünk, akár most!

Olvassunk sokat, mert abban aztán pláne nincs kockázat, a tudást senki sem veheti el tőlünk, csak a hasznunkra válhat. Rendszeres olvasással gyarapszik a tudásunk, jobban megismerhetjük magunkat, ezáltal jobban el tudjuk fogadni, szeretni és becsben tartani azt a megismételhetetlen csodát, akik ma, ebben a percben is vagyunk!

Te is, aki épp munkába menet olvasol. Te is, aki a mellékhelyiségből. És Te is, aki el sem olvasod ezt: Fogadd el, hidd el, hogy rendkívüli vagy, s engedd, hogy a lehetőségek megtaláljanak és elrepítsenek álmaid felé!

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: