„A legfontosabb, amire fény derült magammal kapcsolatban, hogy nincs előttem lehetetlen!”

Huszonévesen az ember néha elveszettnek érzi magát. A társadalom és a rendszer arra készteti az érettségiző diákokat, hogy rögtön életre szóló döntéseket hozzanak. Most. Kell. Döntened.

Valószínűleg nem csak én éreztem úgy, hogy képtelen vagyok elhatározni, mit is akarok csinálni egy életen át, bár akkor még nagyon úgy tűnt, hogy én voltam az egyedüli, aki ebben a hajóban evezett. Azóta persze rájöttem, hogy az életet nem lehet csak úgy megtervezni, és amíg kigondolsz valamit, addigra simán lehet, hogy minden megfordul körülötted, és kénytelen leszel egy teljesen más irányban elindulni. Ami nem volt benne a tervben. De azt is megtanultam az évek során, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. 

 2020 augusztusában töltöttem a huszonötödik születésnapomat, és ekkor már hatodik hónapja a világ másik felén éltem, Új-Zélandon. Hogy gondoltam-e valaha, hogy itt leszek? Hát rohadtul nem! De így történt, és hogy éljek a nagyszerű, bevált közhelyekkel, életem egyik legjobb, és legizgalmasabb időszakát élhettem át annak köszönhetően, hogy nem a tervek szerint haladtam az életben. 

Persze én is jelentkeztem annak idején egyetemre, amiből még mindig van félévem, de annyira nem érzem a magaménak, hogy egy igazi pain in the ass már évek óta. Ennek ellenére, dolgoztam már egy csomó helyen, amikkel persze nem sikerült meggazdagodnom, azonban rengeteg tapasztalatot szerezhettem, amiket most itt, Aucklandben nagyon jól tudtam használni. Voltam már bébiszitter, irodai asszisztens, konyhai kisegítő az IKEA-ban, dolgoztam fesztiválon, orvosi rendelőben asszisztensként, meg a többi. 

 Egyébként nem hinném, hogy különleges lenne az én történetem, de úgy éreztem, ha egy kis esélye is van annak, hogy elolvassa majd ezt valaki, aki hasonlóan kilátástalannak, és véget nem érőnek látta az életet, mint én az évek során, akkor kutya kötelességem írni valamit magamról. Hogy talán nem lesz vége soha ennek a küzdelemnek. De nem vagyunk egyedül. 

 Szóval nekem 2019 mélypont volt. Egy csomó vizsgám nem sikerült, ott akartam hagyni az egyetemet, nem találtam rendes munkát, nem volt pénzem, csak pörögtek a napok, semmi nem hajtott előre, persze csináltam a dolgaimat, de nem motivált igazán semmi sem. Aztán egyik reggel hívott anya, hogy a tévében láttak egy felhívást a Kőrösi Csoma Sándor Programról, és azonnal nézzem meg. Megnéztem. 

Persze tetszett az ötlet, hogy elhúzzak innen egy kis időre, kiszellőztessem a fejemet, de hát kilenc hónapra elköltözni, azért nem kis döntés. Teltek a napok, végül beadtam a jelentkezésemet, megjelölve első helyen Új-Zélandot. Igazából nem nagyon hittem, hogy bármi esélyem is van bekerülni erre az iszonyat népszerű programra, nem is szóltam róla nagyon senkinek sem. Aztán egyik délelőtt, éppen pörögtem nagyban az ellipszistréneremen, amikor hívtak, hogy mehetek be a személyes interjúra. Hát a beszélgetés után sem voltam meggyőződve arról, hogy ebből lesz bármi is, de akkor már volt egy kis reménysugár, hogy érdekelt vagyok a dologban. 

December tizenharmadikán volt az eredményhirdetés, vártam az e-mailt egésznap. Folyamatosan a telefont frissítettem, és amikor éppen késésben voltam, mert rohanni kellett a buszhoz, akkor befutott. Hát nem kiválasztottak?! Onnantól kezdve, februárig egyadta adrenalin bomba voltam, annyi mindent el kellett intézni, nagyon rövid idő alatt, és egészen addig fel sem fogtam mire vállalkoztam, amíg ki nem érkeztem ide tök egyedül a hónap végén. 

Az élet persze így sem habostorta, amint megjöttem, a vírus tökre elhatalmasodott, úgyhogy a tervezett munkát sem tudtam elkezdeni, és konkrétan nem mehettünk ki otthonról. Azt persze tegyük hozzá,  hogy Új-Zéland a legbiztonságosabb helynek számít és számított is végig, szóval, ha úgy vesszük, szerencsém is volt. Tehát egy új munkahelyen, teljesen új és ismeretlen területeken kellett megmutatni magamat. Online tartottam mondóka tanulós zoom-meetingeket, olyan gyerekeknek, akiket még életemben nem is láttam. 

Szóval itt voltam, tizenhétezer kilométerrel arrébb a családomtól, barátaimtól, egy tök idegen országban, tök ismeretlen feladatokkal, új emberekkel, a pandemia kellős közepén. Hát mondanom sem kell, hogy egy darabig megint kilátástalannak tűnt minden, de aztán, szépen lassan kezdtek kitisztulni a dolgok. Én jól vettem az akadályokat, és itt a gyors intézkedések miatt, nem kellett sok idő ahhoz, hogy újra elinduljon az élet. Persze aztán pár hónapra rá, jött a második hullám, akkor megint minden befagyott nálunk. Szóval kezdődött minden elölről. De ezeket ismeri mindenki. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy talán nem úgy alakul az élet, ahogy tizenévesen megterveztük. És jól van ez így. Valaki folyamatosan próbára tesz minket azzal, hogy ide-oda pakolgatja a dolgokat, azt várva, hogy te itt lent, mi a jó eget fogsz rá lépni. Kiakadsz vajon, feladod, vagy mész tovább, semmivel sem törődve? 

Engem ez az időszak megtanított arra, hogy ahelyett, hogy folyamatosan másokra támaszkodjam, akár érzelmileg, akár fizikailag, itt az ideje megnéznem azt, hogy én magam, mennyit bírok el. Egyedül. És azt kell mondanom, hogy baromi sokat. Életemben talán először éreztem azt, hogy felnőtt vagyok. Felelősséggel vagyok magamra, a körülöttem lévőkre, az autómra, az egészségemre, a munkámra. 

Így az első nagy döntésem, amit meghoztam az első karantén után, hogy sokkal tudatosabban fogok élni. A tudatosság lefedi a testet, lelket, elmét, környezetet. Elkezdtem sportolni, változtattam az étkezési szokásaimon, nyitottam a világ felé, igyekeztem kilépni a komfortzónámból, feszegettem a határaimat.Elhatároztam, hogy ha hazamegyek, befejezem azt az egy nyomorult félévet az egyetemen, ha törik, ha szakad. 

Elmentem egy kilenc napos road-tripre önnönmagammal, ahol szintén, csak magamra számíthattam, hallgattam a saját gondolataimat, önálló döntéseket hoztam, volt, hogy nem gondolkodtam, csak az érzéseim alapján cselekedtem. Rájöttem, hogy az egyik nagy álmom, hogy egy török kávézót nyissak Budapesten, autentikus török ételekkel, italokkal, és egy kalap alá hozhassam a magyar konyhával. Arra is rájöttem, hogy szükségem van arra, hogy legyen egy saját lakásom a jövőben, és megfogok tenni érte mindent, hogy ez sikerüljön. De a legfontosabb, amire fény derült magammal kapcsolatban, hogy nincs előttem lehetetlen! 

Ezek olyan dolgok, amiket az ember csak akkor érezhet magának igazán, ha ő maga megtapasztalhatja önmagán keresztül. Ha képes figyelni azokra a hangokra, érzésekre, amikor tök egyedül van, és mégis hall valamit. Én gyakran próbáltam kizárni ezt a hangot a fejemben. Unalmas, amit itt hadoválok ugye? De most már vonok egy konklúziót is. Valószínűleg nem lesz vége ennek a küzdelemnek soha sem. Mindig lesznek új dolgok, amiket meg akarunk majd tanulni, és kénytelenek is leszünk, hiszen ez a világ, napról napra változik alattunk, és mivel mi a túlélésre vagyunk kódolva, arra fogunk haladni, ahol életjelet látunk.De nem vagyunk egyedül. Én most november 18-án hazamegyek Magyarországra. 

Amellett, hogy sok kérdésre választ találtam a jövőre nézve, a jövő hónapig én továbbra sem látok. Azt viszont tudom, hogy menni kell tovább, és élni ezt a kib@szott életet úgy, ahogy akarjuk, mert minden olyan bizonytalan, hogy csak magadra számíthatsz igazán! Magadra viszont ehhez hallgatnod kell. Szóval állj meg néha picit, ölelgesd meg magad, és légy büszke, amit eddig elértél, még akkor is, ha nem a terv szerint haladtál. Francba a tervvel! Újratervezés!

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

További cikkek: