“A legkevésbé kezeltem magam betegként, így a legkevésbé váltam azzá”

Négy évvel ezelőtt, amikor vidékről felköltöztem Budapestre, tele voltam álmokkal, izgatottsággal és alig vártam, hogy végre bevegyem az egyetemi „nagyvilágot”. Persze semmi sem történik úgy, ahogyan az ember elképzeli. Én például soha nem úgy képzeltem életem első igazán szabadnak vélt hónapját, hogy a végén kiderül, rákos vagyok. Nem is kicsit, olyan 14 centis daganatosan nagyon. 

A következő hónapok hihetelenül gyorsan teltek. Műtét, kemo, egyetem, kemo, bulik, kirándulások, kemo, pihenés, tanulás, kocsmázás, kemo, vizsgák, vizsgálatok, munka, kemo, egy másik munka, társasági élet, család, kemo, lassú gyógyulás…

Ezalatt a majdnem egy év alatt végig nagyon furcsán éreztem magam, de nem azért, mert rutinná vált a kórház, a paróka válogatás és az ágyban töltött hosszú napok, hanem azért, mert én belülről nem láttam azt, amit valószínűleg kívülről mindenki látni vélt: egy beteg fiatalt, akinek szegénynek „még előtte az egész élet”. Előtte? Hiszen még éppen alatta!

Ha őszinte akarok lenni, az egész történetemben az ismerősi körömben azt hiszem én voltam, aki a legkevésbé volt megijedve, úgy éreztem, ha már ezt dobta a gép, akkor ezzel kell játszani tovább. Pontosan ezért szerettem volna úgy folytatni az életemet, ahogy a nyáron elképzeltem. Új emberekkel, kalandokkal, munkával és fontos, boldog pillanatokkal tele. Azt hiszem ezt sikerült is így kiviteleznem. Azzal, hogy a legkevésbé kezeltem magam betegként, úgy gondolom a legkevésbé váltam azzá. Persze tagadhatatlan, egy ilyen dolog sok kötelető rosszal jár, most nem csak a a kezelésekről és vizsgálatok sokaságáról beszélek, hanem ugyanúgy a tény elfogadásáról, hogy minden közös kocsmázáson ott vagyok, de alkoholt már nem fogyaszthatok. Ez elhanyagolható részletnek tűnik, de próbáltatok már gólyaként végigmenni az integrációs programokon józanul? Azt kell, hogy mondjam, megtettem, és a végén kiderült, hogy szórakozni bárhogy lehet.

Természetesen voltak nagyon nehéz pillanatok, rengeteg fájdalom és könny is a történetben, ezeket sem lehet elkerülni, vele járnak. Viszont akármilyen testi vagy lelki állapotban is vagy, mindig fordulhatsz az apró boldog pillanatok felé. Mert ezek azok, amik nekem segítettek: a család szeretete, ami azelőtt mindig egészen magától értetődő volt. Az új közösségnek az ereje, ami el sem tudom mondani mennyi mosolyt és nevetést adott akkor, és máig hálás vagyok érte. Pedig nem tettek sokat, csak ott voltak, beszéltek, vicceltek, szórakoztak. Ezek az alapvatő kapcsolatok és a céltudatosság, ami átsegített azon az éven. El akartam végezni az első évemet, mellette pedig befejezni egy animátor képzést, mert egy ilyen apró akadály hogyan állhatna a már szépen megtervezett és kitűzött utamba? 

Ugyan az út rögösebb és kanyargósabb lett, mint azt elképzeltem, de az év végére tünetmentesnek nyilvánítottak, szín 5-össel zártam a szemesztert és egy animátor oklevéllel is gazdagodtam. Ezzel a rövid történettel, szeretnék üzenni azoknak az embereknek, akik hasonló helyzetbe kerülnek- legyen az betegség, családi vagy munkahelyi probléma – , hogy semmi baj! Ez csak egy kis bökkenő, amin át kell küzdened magad. Figyelj a kis dolgokra is körülötted, hiszen azok tudják színessé tenni a mindennapokat Hogy még több közhelyt írjak, légy pozitív! Anélkül sokkal nehezebb lesz, hiszen Te vagy az, aki eldönti, hogyan is kezelni a helyzeteket, és hogyan éli át azokat. Onnantól a többi meg csak játék és mese.

Szerinted a cikk szerzője érdemli a 2020 20onévese díjat? Szavazz egy lájkkal a cikk alján! A győztes nyer egy interjút a Hangszedő Magazin Ambíció című rovatába, illetve a mardoni café jóvoltából egy vadonatúj Dolce Gusto kávéfőzőgéppel és kávécsomaggal is gazdagodik.

További cikkek: