Önmagunkkal összezárva – Gondolatok a koronavírus idején

Az egészben a bizonytalanság a legnehezebb. Az, hogy nem tudjuk, mikor ölelhetjük meg legközelebb a szüleinket, nagyszüleinket és barátainkat. Akarva-akaratlanul is belém hasít a gondolat, hogy lesz-e valaki, akit többet nem zárhatok a karjaim közé. Esténként pedig reménykednünk kell, hogy másnap is lesz még munkánk.

Ez egy kemény időszak, és bár mind azt hittük, hogy nem ér el minket, most itt van és gondolkodásra kényszerít. Alkalmunk lehet megismerni önmagunkat, közelebb kerülni a családunkhoz. Szakítások, békülések, viták és – a szerencsésebbeknek – szeretkezések fogják váltani egymást. Rájöhetünk arra, hogy valójában mi tesz boldoggá, mi hiányzik és mi felesleges. A végén el fogjuk tudni engedni azokat az emberi kapcsolatokat, amik nem hiányoztak. Leszünk páran, akik egy ideig bőröndből, hátizsákból fognak élni, majd megtanulunk megválni az értékét vesztett tárgyainktól, ruháinktól. Nagytakarítást végezhetünk a lelkünkben és az otthonunkban. Lehetőséget kapunk értékelni a családtagjainkat, a tőlük kapott támogatást. Rájövünk, hogy minden, ami van elmúlik és nem magától értetődően jár nekünk. Úgy örülünk a telefonhívásoknak, mint még soha. Előfordul, hogy nem bírjuk tovább, kiborulunk. 

Nekünk szerencsénk van, mert a technikának hála napi szinten tarthatjuk a kapcsolatot a családunkkal és barátainkkal. Sörözhetünk esténként a kamera előtt ülve, kihasználhatjuk az online játékok adta lehetőségeket. Videóhívásban küldhetünk virtuális puszit a szüleink és nagyszüleink arcára. 

Azok, akik egyébként az otthon melegében érzik magukat komfortosan, most kisgyerekek módjára virulnak ki a napsugarak láttán, lecsapva az első adandó alkalomra, hogy a természetben, friss levegőn tölthessék szabadidejüket. Elbújhatunk fák és bokrok mögé, hogy egy percre elfelejtsük mi zajlik a nagyvilágban.

Ijesztőnek hathat a gondolat, hogy önmagunkkal legyünk összezárva, de meg kell tanulnunk megszeretni a saját énünket. Kívül és belül. Nem hanyagolhatjuk el a testünket és a lelkünket, hiszen az otthon a bőrünk alatt, a zsigereinkben van és akár tetszik akár nem, az egyetlen személy, akivel kénytelenek vagyunk békében, szeretetben és harmóniában leélni az életünket, azok mi magunk vagyunk.

Nem sokan vagyunk olyan szerencsések, hogy képesek vagyunk szorongás nélkül kibírni ezt a nehéz időszakot. Egy dolgot tehetünk: minden percet hasznosan töltünk önmagunk fejlesztésével vagy másokra fordított figyelmünkkel, hogy mikor elvonulnak a viharfelhők, azt érezzük, hogy képesek vagyunk levonni a következtetéseket, amikből tanulhatunk.

Nemrég olvastam egy Guillaume Musso idézetet: „Mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt gondolja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb.” És hogy ebből szerintem mi a tanulság? Az, hogy mindent értékelnünk kell, mert a világunk mulandó, ahogy az aktuálisan minket fenyegető rossz és bizonytalanság is az. Ha pedig átlendülünk a fájdalmon, akkor a következő akadálytól visszatekintve az előző mindig sokkal, de sokkal könnyebbnek tűnik.

További cikkek: