„A megbocsátás nem megy gombnyomásra” – Egy barátság margójára

Legyen szó akár kevésbé súlyos, akár megbocsáthatatlannak hitt tettről, tedd fel magadnak a kérdést: meg tudsz bocsátani? Legyen szó bármilyen gaztettről? Nem ám csak úgy, hogy erőltetetten kipasszírozol magadból egy „semmi baj”-t, hanem úgy, hogy teljes valóddal elengeded a sérelmet. Nem nyúlsz vissza hozzá, és nem ücsörögsz rajta bombaként.

Egy bevásárlóközpont padján ültem, amikor egy borzasztóan nehéz csatát vívtam egymagamban. Az egyszeri szemlélő valószínűleg csak egy rezignált, könnyes szemű lányt látott, de belül ordítottam, tomboltam, szétszakadtam. „Bocsássak már meg! Mi van velem, miért nem megy? Most emiatt rossz ember vagyok? Hisz az egyik legjobb barátnőm! És ha megszegte a barátnő-kódex »nem nyúlunk a másikéra« című szabályt? Na bumm. Túlélem.”

Ezt mantráztam magamban.

Bocsássak már meg, hisz mindenki követ el hibákat.

Bocsássak már meg, mert ez volt az első.

Bocsássak már meg, mert emiatt nem bomolhat fel egy 10+ éves barátság.

Bocsássak már meg, mert az emberek hibákat követnek el, amiket aztán megbocsátunk.

Bocsássak már meg, mert a harag, az undor és a megvetés idegen érzés számomra, nem tudom hova helyezni itt belül. Mintha nem lenne helye.

Neheztelni? Én? Másra? Ráadásul ennyire? Borzasztó kimerítő volt, ezer tonnás súly volt rajtam. Így utólag visszagondolva úgy gondolom, hogy bűntudatom volt attól, hogy őszintén, csontig hatolóan haragszom egy számomra rendkívül fontos emberre. Az egyik legfontosabbra. Már a gondolat is frusztrált, idegennek éreztem magam tőle, eltorzult lenyomatnak. De ha jobban belegondolok, a harag talán nem is megfelelő szó. Mert undorral és sokkal vegyült. Hányingerrel, ha csak az illetőre gondoltam.

Rengetegszer hallottam már, hogy őszintén megbocsátani egy zsigerig hatoló, bizalomrengető döfést nehezebb, mint elégtételt venni, bosszút állni. Nehezebb, mint tovább haragudni és soha többé vissza se nézni. Talán azért nem tudtam hova tenni ezt az érzést magamban, mert nem akartam, hogy a megbocsátásommal esetleg azt gondolja, igazat adok neki és a mentőövként felhozott indokainak. Végképp nem szerettem volna, hogy azt érezze, megbocsátásommal beleegyezek abba, hogy következőleg is megtegye. Rengeteget olvastam a témáról, míg megértettem: mindezt NEM jelenti a megbocsátás – én is csak ezután tudtam érdemben letisztázni magamban a dolgot.

A megbocsátás nem megy gombnyomásra

Talán ott rontottam el, hogy már a legelején ott szunnyadt bennem a láthatatlan, magamba tuszkolt akarat, hogy „na de lépjünk már túl rajta”, „megesik”, „mindenki követ el hibákat”, esélyt se adva ezzel annak, hogy teljesen átadjam magam a pokoli érzésnek, ami egy kicsit hasonlított a gyászra. Pedig utánanéztem, és mindenhol azt írják, hogy a megbocsátás első lépése az indulat megélése. A következő pár héten fokozatosan öntöttem ki magamból a szomorúságomat, haragomat; mindent, ami úgy éreztem, bennem van, egészen addig, ameddig el nem jutottam az ürességig. Ekkor tisztábban, jobban lát az ember, és megpillant olyan szempontokat is, amelyek addig észrevehetetlenek voltak – legalábbis velem így volt. Ekkor tudtam csak megbocsátani.

Nem éri meg cipelni a haragot

A megbántottság és az elárultság érzete engem zárkózottá tett, épp ezért tudtam, hogy elsődleges feladatom ezt helyretenni. Meg kellett élnem, fel kellett dolgoznom, majd el kellett engednem a nem megérdemelt, de könyörtelenül hozzám vágott sérelmet.

Ez most egy happy enddel záródó történet. Őszintén megbocsátottam azt, amire azt hittem, alapjaiban rengeti meg a barátságba vetett hitemet és bizalmamat. Ne értsetek félre: szerintem úgy is meg lehet őszintén bocsátani, ha utána nem szeretnénk ápolni a kapcsolatot az illetővel. (Mondjuk az én történeten nem így ért véget, és egyelőre nem is volt ilyenben részem.)

De remélem értitek a lényeget.

Ezer tonna. Csak ennyit mondok.

További cikkek: