Kontraproduktív őrjöngések: pár gondolatban a párkapcsolatok konfliktuskezelési nehézségeiről

Sok dolog létezik egy párkapcsolatban, amit szerintem nem lehet megtenni. Például nem folytatjuk egyedül a sorozatot, amikor megígértük, hogy nem tesszük, vagy nem húzzuk fel a Star Wars-os ágyneműt, amikor tudjuk, hogy a másik nálunk fog aludni. Véleményem szerint ilyen például az is, hogy nem hagyjuk magára a másikat, amikor épp megosztja velünk a problémáit, mondván, úgyis csak „hisztizik”. Az alábbiakban a két nem konfliktuskezelési hiányosságait kívánom taglalni, és igen, nyomatékosítanám, hogy általánosítani fogok, nem kell mindenkinek egyenként harci csatakiálltást hallatni és klaviatúrát ragadni, akire nem igazak az állítások.

Van egy igen jó barátom, aki az emberiség Y-kromoszómával rendelkező tagjai közé tartozik – nevezzük Gusztávnak, csak mert agyvérzést fog kapni ettől a névtől. Tehát, amikor Guszti barátommal egyszer eszmét cseréltünk a párkapcsolatok terén szerzett tapasztalatainkról, a drága férfiú azt találta mondani, hogy neki az a módszere, hogy ha a nő hisztizik, egyszerűen se szó, se beszéd, faképnél hagyja, mert ő nem hajlandó az ilyen kontraproduktív őrjöngésekben részt venni. Tapasztalataim szerint ez a férfi nem kultivált válasza életük párjának problémáira. Több kifogásolnivalóm is van Gusztávom állításával, az alábbiakban ki is fejteném őket, tehát kezdjük a férfiak magatartásbeli hiányosságaival.

Az első az az, hogy a lábuk közt lengő becses húsdarab bizonyára megakadályozza őket a disztingválás gyakorlásában – képtelenek megfelelően felmérni a helyzetet, számukra általában minden hiszti, amire ők pont akkor épp nem kíváncsiak. Természetesen nem fogom vitatni, hogy a nők egytől egyig fantasztikusan tehetségesek a hisztériázás művészetében, de ez nem azt jelenti, hogy amint szólásra nyitják a szájukat, abból csak irreleváns sápítozás születhet. Néha valóban problémánk van.

A másik pedig, amivel nekem személy szerint nagyobb gondom van, az már maga a metódus: felnőttként nem így kezelünk konfliktust. Tudom, hogy egy álomvilágban élek, ahol a fák vattacukorból vannak, és Adam Lambert Justin Bieber helyett rólam álmodozik, de ebben a világban a párkapcsolatok az egyenlőségen és a kölcsönösségen nyugszanak.

Tegyük fel, hogy ott áll előttem az életem szebbik fele, vágyaim tárgya, nyilvánvalóan valami problémával küszködve, aminek köze van hozzám: nem lehet az a megoldás, hogy magára hagyom a fájdalmával. A kapcsolatunk alappillére a bizalom és a biztonság, amit mind megvonok tőle, ha azt mondom, hogy ebben az állapotban én nem vagyok kíváncsi rá. Szövetkeztünk, ketten a világ ellen, az azt jelenti, hogy az ő terhe az én terhem is, vagy nem? Nyilvánvalóan ez nem azt jelenti, hogy nekem nyugodtan kell tűrnöm, ahogy az asszony széttöri a fejemen a konyhaasztalt, mindennek van egy elfogadható határa, de akkor is.

Kedves férfiak, a nőitek nem idomításra váró állatok, akiket a behavioristák szabályai szerint kényetek-kedvetek szerint formálhattok! Veletek egyenrangú felek, akiket azért választottatok, mert szeretitek őket. Ha pedig szeretitek, szeressétek egészen, ne hagyjátok magára a gondjaival! Akármennyire gondoljátok, hogy egy újabb idegtépő, destruktív veszekedés sötét fellege gyülekezik a fejetek fölött, próbáljátok meg komolyan venni, mert életetek párjának láthatóan fontos.

No de, miután így kiveséztük a teremtés koronáit, következzenek a szebbik nem gyakorta elkövetett hibái a romantikus társas viszonyokban.

A nők ennek a skálának az ellenpólusát alkotják; azt gondolják, hogy az ő összes-apró cseprő problémájuk kardinális jelentőséggel bír, és a leghosszabb, legkimerítőbb munkanap után is teljes figyelmet követelnek a partnerüktől, akinek valójában az minden vágya, hogy csendben lefeküdjön a szőnyeg sarkára, és végkimerülésben kilehelje a lelkét. Nem minden férfi egy utolsó hímsoviniszta disznó, aki néha nem szenteli teljes figyelmét a szerelmesének, csak egy átlagos, dolgozó férfi, akinek nem mindig van erre kapacitása.

Véleményem szerint a női nem legnagyobb problémája az irracionalitásban rejlik. Őszintén bevallom, hogy sokszor sajnálom a férfi nem tagjait, amikor az érzelmek ezen irracionális orkánjában megfoganó érvek záporára próbálnak reflektálni – sikertelenül, persze.

A két nem közti vita sokszor kimerül abban, hogy a hölgyemény az általa tapasztalt valóságban megtörtént atrocitásokat sorolja, a férfi pedig igyekszik meggyőzni, hogy a valóságérzékelése téves, ezek a dolgok nem történtek meg.

Mi lehet a megoldás? Kompromisszum. Bár már agyrákot kapok a szótól, ennél jobbat még nem találtunk ki – pont, mint a demokráciával kapcsolatban.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: