„A pszichoterápia nem a gyengék terepe” – Érvek a terápia mellett

Nagy port kavart a médiában Vágó István és Puzsér Róbert kakasviadalának legújabb csipkelődése, melyben a kvízkirály terápiára járásért támadta és kezdte ki a kritikust. Szerencsére egy ország kezdett hangos hőzöngésbe, hogy érveikkel nem csupán Vágó urat, de minden egyéb pocskondiázó személyt is meggyőzzenek: pszichológushoz járni nem szégyen, gyávaság vagy gyengeség. Sőt!

A terápiára járók védelmében

„A pszichoterápia nem a gyengék terepe, hanem a bátraké” – üzeni Tibi atya Vágó Istvánnak, és milyen igaza van! Ha bárki azt gondolja, hogy terápiára a gyengék járnak, óriásit téved. Aki önszántából pszichológushoz megy, hajlandó szembenézni magával, hajlandó ringbe szállni a legmélyebb, legsötétebb, legijesztőbb gondolataival. Elárulom nektek, hogy kevés ennél keményebb harcot ismerek. Csak az igazán tökös emberek képesek arra, hogy meztelenre vetkőztessék gondolataikat és érzéseiket, hogy ne verjék át magukat, ne cselezzék ki a gondolataikat, ne zárják őket ördöglakatok mögé és ne próbáljanak meg elbújni az igazság és saját maguk elől.

Nemcsak bátorság kell ám ahhoz, hogy befelé forduljunk és farkasszemet nézzünk a gondolatainkkal, de rettentő sok ész is. Bizony! Nem mindenki jut el odáig, hogy félretegye azt a fene nagy egóját, melynek szent meggyőződése, hogy már mindent ismer az érzéseiről, gondolatairól, és hogy képes mindent egyedül megoldani, helyesen menedzselni. Persze nem állítom, hogy nem akadnak olyanok, akik valóban elértek erre a magas önismereti szintre, mégis azt vallom, hogy egy pszichológusra – akárcsak háziorvosra – mindannyiunknak szüksége lenne. Az intelligens emberek pontosan tudják, hogy az elméjükkel ugyanannyit kell törődniük, mint a kinézetükkel, az immunrendszerükkel vagy épp a fogsorukkal.

Tisztázzuk tehát: önszántukból terápiára az erős, bátor és okos emberek járnak. Azok, akiket érdekel, mi van maguk körül és mi van magukban; azok, akik nem vakon, a sötétben tapogatózva terveznek leélni egy egész életet; azok, akik úgy érzik, tartoznak mind a környezetüknek, mind saját maguknak annyival, hogy megoldják a problémáikat és helyesen élik az életüket; azok, akik kezükbe óhajtják venni a saját sorsukat; azok, akik változtatni akarnak; azok, akik fejlődni szándékoznak. És nem, nem szégyen, ha mindez nem megy nekik egyedül. 

Számos érv szól a terápia mellett, ellene viszont aligha tudnék felsorolni akár egyet is. Szerencsére a Vágó úr megjegyzése által kirobbant kommentháborúban is jó néhányan hangoztatták a jótékony hatásokat. A kétkedőknek és a terápia küszöbén vacillálóknak egyaránt ajánlom a következő kardinális érveket.

Első érv: Tartozunk ennyivel

Az egyik kommentelő nagyon fontos dologra világított rá: „Hiszem, hogy nincs jogom továbbadni a gyerekeimnek azokat a sérüléseket, amiket nem egy felhőtlen élet során szereztem. Aki terápiára jár, a leendő gyerekeinek tesz szívességet, ergo a következő nemzedékek mentális egészségét teszi jobbá.” A hozzászólónak teljesen igaza van, rengeteg embernek tartozunk azzal, hogy rendbe szedjük magunkat. A társadalom, a családunk, a barátaink és a párunk mellett ráadásul saját magunk adósai is vagyunk.

Második érv: Nem mindenkit tanítottak meg és készítettek fel mindenre

Sokakat nem tanítottak meg rá, hogyan bánjanak az érzéseikkel, gondolataikkal, hogyan nézzenek szembe vagy birkózzanak meg velük. Egy terápia segíthet kipótolni a lyukakat, segíthet kikövezni az utat a jó irány felé. Egy kommentelő is hasonlóan érvelt: „Nem elmebetegek járnak terápiára, hanem akiknek fontos, hogy megkapják azt, amit mondjuk a szüleik nem tanítottak meg nekik, hogy tudják, mikor és miért reagálnak úgy bizonyos helyzetekre, ahogyan. Vannak olyanok, akik nem egy fantasztikusan működő szerető családból jöttek, így nem látták otthon, hogy mit hogyan kell csinálni.”

Harmadik érv: Nem oldhatunk meg mindent egyedül

Igen, én is abban hiszek, hogy mindenki a maga sorsa kovácsa. Igen, én is úgy vélem, hogy végső soron mindenki maga kell, hogy meghozza a döntéseket, és maga kell, hogy lépéseket tegyen a jó irányba. Mégsem gondolom, hogy teljesen egyedül kellene járnunk a rögös úton, hogy egyedül kellene eljutnunk a megoldásig. Meggyőződésem, hogy szükségünk van támogató körre, hogy nélkülük egyébként sem érhetnénk révbe. Egy kommentelő erről így fogalmazott: „Egy ember egyedül kevés önmaga kiteljesedéséhez. Egy rendkívül káros és önhitt mantra, hogy mindenki csak magán segíthet. Aki így véli, az nem mérte fel eléggé a körülményeit és olyan teljesítményeket gondol kizárólagosan magáénak, amikben ha csak magára tudott volna hagyatkozni, be nem fejezett dolgok lennének.” A pszichológus egy lehet a támogatók köréből, ráadásul ő lehet az, aki hozzáértésével felgyorsíthatja és stabilizálhatja a „gyógyulást”.

Negyedik érv: A problémák idővel felemésztenek

Igen, még az elnyomott, elfojtott, háttérbe taszított nehézségek is. Senki ne gondolja, hogy a szőnyeg alá söpört súlyos problémák láthatatlanok maradnak vagy hogy maguktól felszívódnak. Csak gyűlnek, gyűlnek a szőnyeg alatt, míg végül jól pofára nem esünk bennük. „Aki kezelteti magát, az felismeri a problémát és nem szégyelli magát miatta, mert semmi szégyellni való sincs benne. Nem szabad az életben mindent lenyelni, mert másképp csak a problémák fogják az embert felemészteni és tönkretenni. Megéri másoknak való megfelelés miatt nem segítséget kérni, ha baj van? NEM!”

Ámen. Személy szerint szívesen javasolnám Vágó úrnak, hogy próbálja ki magát egy olyan székes helyzetben is, ahol a díszlet nem egy stúdióé, hanem egy valódi pszichológiai rendelőé. Viszont kérem, most mindenképpen üljön át a másik székbe, ezúttal Öntől fognak kérdezni! Garantálom, hogy ebben a játékban szüksége lesz az eszére, a bátorságára és az erejére is. Legyen Ön is teljes értékű! 

További cikkek: