„A r*hadt Xanaxnak már hatnia kellene. Lassan. Hatnia. Kellene” – Novella a belső küzdelmekről

A 20on.hu érzékenyítő projektjében a depresszióval, pánikrohammal, mentális betegséggel küzdők beszámolóival szeretnénk olyan témákat testközelbe helyezni, amelyek többektől idegenek. Ezúttal egy novella avat be minket tabuk nélkül azokba a belső lélekharcokba, amelyek egy kívülálló számára sokszor láthatatlanok. Kérjük vedd figyelembe, hogy az alábbi sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak!

Alapvetően nyugodt vagyok, csak sűrűn felülök a hullámvasutamra, ami még akkor is visz, ha nem akarom. Az egyenruhás úr nem kér jegyet, biccentéssel jelzi, hogy tud a jelenlétemről. Aztán indulunk, aminek vagy egész hamar vége lesz, vagy órákig ülünk a kocsinkban. Ez meglepetés.

Ezen gondolkodtam egyik délután, hogy hogyan meséljek egy sohase volt masinisztáról meg a biccentgető kalauzról, de a világért nem akart betölteni a Windows, te meg megint rákezdtél. Én nyilvánvalóan nem verhetem szét a gépet. Egy több százezer forint értékű eszközt csak nem kezd el ütni-vágni az ember. Amúgy K-betű az nincs, mert az leesett, én meg őrizgetem, mondván, vissza lehet azt celluxozni, de tudom jól, hogy úgysem lesz belőle semmi. A kütyü meg inkább egy baromi drága szarkupac. Még egy 2007-es Office programot sem tud megnyitni fél óra gondolkodás nélkül. Persze hogy ideges lettem. Muszáj volt eljönnöm, mert megint rám fogjátok, hogy dührohamom van. De te kezdted az egészet…

Megint felemlegetted azt, mert észrevetted a karomat. Ahogy gépelni akartam, feljebb húztam a pulcsim ujját, én balga. Pedig jó kis bő pulcsi volt, amolyan ápol és eltakar féle. Én mondtam, hogy azok csak csíkok, de te azt mondtad, hogy nem érted, mi a bajom, minden ideális, nincs hitelünk, szép lakásban lakunk, szeretjük egymást, jó munkahelyünk van, én meg mégis itt csinálom a fesztivált, meg sajnáltatom magam, és azt írják a cikkek, hogy amit csinálok, az figyelemfelhívás, és tessék, most baromira figyelsz rám.

Én meg mondtam, hogy ez nem erről szól, nem tudom a körülményektől függővé tenni, és a látszólag tökéletes mindennapokba is bele lehet őrülni. Mondtam, hogy nem a balhékat hiányolom, valójában nem hiányolok semmit, csak egy kis csendet, de te azt mondtad, hogy nekem semmi se jó, és nem lehet a kedvemre tenni.

Velem megint forgott a világ, és éreztem a szorítást, éreztem, hogy megint ki fog robbanni, de sebaj, bekapom azt az egy szem Xanaxot, szájban oldódik, gyorsan kiüt majd. Csak az a rohadt keserű utóíze emlékeztet arra, hogy megint nem tudtam uralni a pánikot, de azért ezt elhessegetem, végül is ez is megoldás, és azt mondják, mindenre van megoldás. Na, nekem ez a megoldásom.

Megint megrángatta a nadrágszáram a csalódottság, de nem érdekelt, amúgy se nyújtsa ki a nadrágom, végre találtam egy skinny farmert, ami jó rám, ez meg itt cincál. Te közben láttad, hogy megint szarul vagyok, és megkérdezted, hogy mizu, de ennél ótvarabb kérdést el sem tudtam volna képzelni, és baromi ideges lettem tőle, pedig a rohadt Xanaxnak már hatnia kellene. Lassan. Hatnia. Kellene.

Pár percre csendben voltál. Levegőhöz jutottam. Aztán megint rákezdtél és kérdezted, hogy miért bántom magam. Én elmondtam, mint mindig, hogy ez nem az, aminek látszik, ezek csak csíkok, mint a zebra meg a tészta, nem ártanak senkinek, maximum csúnya, és nem érdekel, hogy más mit gondol, amúgy meg úgysem veszi észre senki, és látod, megint belepörgetsz az egészbe, hagyjál már, csendben szeretnék lenni, egyedül szeretnék lenni, és ez megadja nekem.

Tudod, hogy elájulok a vértől. De erre mindig kínosan ügyelek, sosem vérzett komolyabban, sosem volt mély a seb, maximum véletlenül. Mert akkor jó, ha másnap látszik még vonal, és nem tűnik el egyből, mert a nyom emlékeztet, hogy milyen vagyok. De nem ez a lényeg, a tér és az idő megszűnése, na, az a lényeg. És Te ezt nem értheted, mert amikor serceg a bőr, annyira koncentrálok, hogy nehogy túl mélyre menjen a penge, hogy megszűnik minden.

És te ezt betegesnek tartod, de nekem nincs más mankóm, nekem csend kell, üres tér kell, nyugalom kell, és ez a nyugalmam, ez a csendem, és nem érdekel, hogy el kéne menni megtanulni, hogyan kell megküzdeni a problémákkal, szerintem én tök jól megküzdök velük. Látod, a munkahelyemen se veszi észre senki, hogy otthon a feje tetejére áll a világom, és te azt mondtad, hogy ez nem jó így, és elég volt az egészből, nem tehetem ezt veled. De én ezt nem veled csinálom, ezt mondtam, pedig tudom, hogy nyilván rád is hat, de nem tudom abbahagyni, csak lebegni szeretnék üres gondolatokkal, csak aludni szeretnék egyet. Egy nagyot…

Már érzem, hogy nyúlik a kezem a földig, gondolom hat a gyogyó, mindegy, elég volt, elviharzottam, mi a fenének kellett megint felhoznod, Te tehetsz róla, hogy megint elindulok az éjszakába, szinte futok, kocogok, gyalogolok, lépkedek, andalgok, tántorgok, aztán rájövök, hogy nem lesz ez így jó. Irányt kell váltanom. Megy ki az erő a kezemből. Haza kell mennem, hazafelé kell mennem, éjjel van, haza kell mennem. Igaz még csak pár utcával vagyok odébb, de el kell indulnom, mielőtt beüt a krach. De ha már így alakult, elterülni se rossz, már könnyű minden végtagom.

Érzem, hogy lebegek, és látom, ahogy a masiniszta rám kacsint. Legalább van egy cinkosom.

Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 (gyerekeknek 116-111), vagy +36 80 820 111 telefonszámot! További információkat ezen az oldalon találhatsz.

Minden egyetemnek VAN tanácsadó központja – Merj segítséget kérni!

Használati útmutató mentális betegséggel küzdőknek és barátaiknak

 

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: