„A szabadságom a valaha volt legnagyobb kincsem”

Az alább következő cikk soraiban nem egy megosztó témáról kívánom kinyilatkoztatni az érzéketlen és udvariatlan elmém iszapos tartalmát, helyette elmesélek valamit magamról. Valami olyat, amellyel az Olvasó szerény személyem esszenciális, szubsztanciális rétegeibe nyerhet betekintést.

Természetesen, mint már oly sok ezt megelőző esetben, most is önként veszem vállamra a kendőzetlen őszinteség nehézkes keresztjét. Ezt fogom tenni, annak ellenére és azzal együttesen, hogy ebben a szent minutumban is tisztában vagyok azzal, hogy az olvasók közt megbúvó, lelkes, önjelölt pszichológusok kezébe én adom a fegyvert önnön kivégzésemhez. Miután az esedékes szituáció aláfestő muzsikájának kiválasztottam a legmegfelelőbb Sabaton dal magasztos dallamait, kezdjük is.

A szabadságom a valaha volt legnagyobb kincsem

Nincs tárgy, nincs ember és nincs helyzet, amely több értékkel kecsegtetne számomra, mint eme vágyott állapot. Ezen nyilvánvalóan nem azt értem, hogy teljes mértékben azt csinálok az életemben, amit és amikor akarok, mert ez nem igaz.

Nekem is vannak kötelezettségeim, rám is hatással van a gravitáció, nekem is van munkahelyem, én is pénzért vásárolom az élelmiszert ésatöbbi. Nem vagyok maximálisan szabad, mert ezer meg ezer dolog korlátoz minden egyes nap, sőt, nem is hiszem azt, hogy egy társadalomban feltétlenül a szabadságnak kellene megvalósulnia, mint mindenek feletti, ragyogó eszmény.

A saját, személyes szabadságomat az egyéni emberi kapcsolataimban helyezem maximálisan előtérbe, és emelem egy nyolc méter magas gyémánt piedesztálra, Lázár János színarany szobra mellé.

A kapcsolatfóbián innen és túl

Egyesek előtt talán már ismeretes azon tényállás, miszerint viszolygok a párkapcsolatoktól. Ez az életforma oly mértékben létidegen számomra, hogy pár hónapnál tovább egyszerűen nem bírok megmaradni benne, menetrendszerűen a harmadik hónap leteltével sietősen magamra öltöm a mindig karnyújtásnyira tartott rágcsálócipőt, és úriasan távozom a szituációból.

Bár már szinte hallom, ahogy habzó szájjal fenődnek azok a klaviatúrák, mégis folytatom a történetet. Vajh mi köze a rettegett kapcsolatfóbiámnak a Lázár János mellé állított eszményi szabadságomhoz? Máris kifejtem.

Ezen kellemetlen ellenérzés nemcsak a párkapcsolatok terén valósul meg, hanem minden egyes emberi kontaktom alfáját és omegáját a szabadságom megóvása érdekében tett emberfeletti erőfeszítéseim képezik.

Az összeszorított fogak kerítésén átszűrt önzőzések között hallom felcsendülni a leggyakrabban elhangzó ellenérvet: nem minden kapcsolat szól a birtoklásról és az uralkodásról, csak megfelelő partnert kell választani, és a fuldoklásból így lesz virágzás.

Nem, legalábbis számomra nem. Nem (csak) azzal van a problémám, ha valaki túlságosan nagy mértékben rátelepszik az életemre, vagy önkényesen uralni és kontrollálni kívánja azt – óh, nem. A testem minden sejtjét hirtelen elöntő pánik már sokkal hamarabb jelentkezik.

A szereteten alapuló emberi kapcsolatok úgy működnek, hogy mindkét fél felelősséget vállal a másik szereplőért. Az épségéért, a nyugalmáért, az érzéseiért. Ha szeretünk valakit, akkor figyelembe vesszük a kívánságait, figyelünk arra, hogy ne bántsuk meg, ne tapossunk a lelkébe, prioritást élvez az, hogy hogy érzi magát és mi van vele.

Hát, én ezt nem akarom. Nem kívánok felelősséget vállalni semmilyen egyén semely érzéséért. Az alapvető, teljesen észszerű és szükséges kompromisszumokat sem vagyok hajlandó megkötni, nem vagyok hajlandó engedni az akaratomból egyetlen aprócska centimétert sem.

Nem szeretnék vitákba bocsátkozni az általam végzett tevékenységekről vagy a meghozott döntéseimről, mert a másik személy aggódik vagy félt engem. Erős ellenérzést vált ki belőlem ez a mondat, hogy: „a te meg az én mi-vé avanzsálódik”, mert nem szeretném, ha az életemet befolyásoló tényezőket az alakítaná, hogy ezen meghozandó döntés mennyire kompatibilis egy másik emberrel. Nem szeretném napjában sokszor meghallgatni ezt a gyűlölt és egyben rettegett mondatot, hogy „ha szeretsz, akkor ezt nem teszed/megteszed.” Igen, akárhányan is vágják a fejemhez az önzés rút vádját, én nem szeretnék arról vitatkozni, hogy miért nem vagyok képes mérlegelni azt, hogy valamely engem szerető egyénre milyen hatással vannak a tetteim, és miért nem veszem figyelembe a döntéseim során, hogy ne okozzak neki álmatlan éjszakákat. Mert nem kívánom eme szempontokat mérlegelni. Miért?

Ezekben a helyzetekben élvez maximális prioritást a szabadságom. Akárkivel sodor is össze az élet, minden alkalommal deklaráltan kijelentem, hogy tőlem mire ne számítson, és velem mit ne produkáljon, soha, semmilyen körülmények között sem.

Vegyünk egy példát

Próbálok olyan példákat felsorakoztatni, amelyek segítségemre vannak a gondolatmenet cizellálásában. Tegyük fel, hogy én egy olyan munkahelyen dolgozom, amely nincs ínyére akár a páromnak, akár a családomnak. Én azt gondolom, hogy az, hogy mely munkahelyen, milyen formában és mennyi ideig mulatom az időt, maximálisan csak rám tartozik. Tehát, ha a fentebb említett személyek közül valaki akár csak lehellet finoman megpedzegeti ama gondolatot, hogy nekem ott kellene hagynom az adott munkát, mert szerinte nem tesz jót/nem nekem való/aggódik miattam/nem szereti, hogy ott dolgozom, és ha magam miatt nem is, legalább érte tegyem meg, akkor még azelőtt, mielőtt az utolsó szavak keltette meleg lehellet meglibbenthette volna a hajam, én már örökre el is tűntem az életéből.

Egyedüli emberként gondolok magamra, és ezt meg is szeretném tartani. Nem egy párnak vagyok az egyik fele, nem egy Ikeás bögrekészletnek vagyok az egyik eleme, hanem önmagamban vagyok, csakis önmagamhoz alkalmazkodva.

Égővörös, foszforeszkáló folyadékkal van meghúzva és a Száz legsikeresebb ifjú vállalkozó és a pénzügyi tudatosság című hangoskönyvekkel van aláaknázva a saját személyes terem körül húzott átléphetetlen határ. Annál többet nem adok és annál többet nem kérek, mint ami ezen határon kívül található.

Bármilyen kapcsolatomat feláldozom ezért

Drága Olvasóm, elérkeztünk a történet azon pontjához, amelynél hamarost visszavonhatatlanul a kis kacsódba helyezem Pandora szelencéjét, de eltökéltségem töretlen. Kettő darab fiú testvérrel rendelkezem, közülük most az egyikről lesz szó.

Egy éves voltam, amikor az említett gyermek meglátta a napvilágot egy verőfényes augusztusi napon, gyakorlatilag az öntudatra eszmélésem nulladik percétől kezdve mellettem volt a felnövekvésünk során. Az egész univerzum összes bolygójának minden élőlénye közül ezt az egy embert szeretem a legjobban a világon. Persze tudom, hogy rengeteg mindenkinek van testvére, sőt, sokan kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak velük, de ez még annál is sokkalta több és szebb volt.

Mi egyek voltunk. A szó legszorosabb értelmében véve egyek. Szíves örömest ecsetelném még az iránta érzett szeretetem a legutolsó hevesen lángoló szikráig is, de bevallom őszintén, ez a téma kíméletlenül marcangolja a lelkem megmaradt foszlányait.

Tehát, mi egy test s egy lélek két feleként töltöttük az életünket, egészen addig a pillanatig, amíg egy szép napon ki nem derült, hogy talán nem az az ember vagyok, akinek ő az évek hosszú sora alatt gondolt. Hogy nem úgy cselekszem és nem úgy gondolkodom, ahogy azt ő elfogadhatónak tartja, és ez akkora szakadékot vájt kettőnk közé az ő részéről, hogy éveken keresztül tudomást sem vett a létezésemről. Nem szólt hozzám, nem nézett rám, az utcán egyetlen szó vagy pillantás nélkül elment mellettem, ha ne adj’ Isten találkozásra került sor. Hogy ennek mi köze van bármihez is?

Drága Olvasóm, nyisd ki a kezedben tartott szelencét, vesd vigyázó pillantásod a tartalmára, és szembesülj életem legnagyobb fájdalmával. Mit látsz?

Elvesztettem Őt. A felnőtt koromra körvonalazódni látszó személyemnek köszönhetően egyszerűen elvesztettem Őt. Vagyis, nem. Ezt a döntést Ő hozta meg. Ő döntött úgy, hogy ha a saját életemben, a saját hétköznapjaimban nem tudom megugrani az általa felállított morális mércét, és az ő elveivel szembehelyezkedve kívánom élni az életem, akkor nekünk nincs keresnivalónk egymás mellett. Vajon meg akartam én ugrani azt a lécet?

Azt hiszem, a válasz egyértelmű: nem. Senki nem kontrollálhatja azt, hogy hogyan élem az életemet, mit tanulok, hol dolgozok, hány emberrel koitálok, kikkel töltök időt, hol élek, milyen döntéseket hozok. Előfordulhat, hogy örökre elvesztettem azt az embert, akit jobban szeretek az életemnél is, de még őt sem szeretem jobban a szabadságomnál.

Ha a halálom napjáig fuldokló zokogással vegyített görcsökben rángatózva hajtom álomra a fejem minden második éjszaka, akkor sem jutna eszembe meghunyászkodni. Nem fáj oly elviselhetetlenül a hiánya, hogy a földön kúszva kérleljem megbocsátásra, önként beismerve minden „bűnömet”. És ez nem csak a kedves testvéremre vonatkozik, hanem a bolygón tartózkodó összes emberi lényre. Igen, én százszor inkább vagyok magányos, mint leigázott. 

Egy igencsak pöttömnyi határig vagyok hajlandó felelősséget vállalni bárki érzéseiért is, és amikor azt mondom, hogy bárki, akkor az a szó legszorosabb értelmében bárki. Amikor még gyermek voltam, egy ideig azt hittem, hogy számomra is el fog érkezni az az ember, aki nélkül szó szerint nem tudnék élni. Eltartott egy darabig, amíg az önismeret rögös útját taposva eljutottam addig a pontig, ahol felismertem: nemcsak hogy nem lesz ilyen személy, de nem is szeretném, ha lenne. Soha senkitől nem szeretnék oly mértékben függeni, hogy az esetleges elvesztése kardinális mértékben megroppantsa az életemet. Előfordulhat, hogy ennek következtében soha nem tapasztalom meg az emberi szív mélyén rejlő szeretet legfenségesebb pillanatait, de mint már említettem, semmi nem ér többet, mint a szabadságom.

Mióta az eszemet tudom, ilyen vagyok

Az önkéntes pszichológusgárda ezer oldalas, a lelki sérüléseimről és traumáimról keletkeztetett értekezése előtt gyorsan leszögezném, hogy nem azért vagyok képtelen hosszútávon kötődni egy másik élőlényhez, mert a saját testvérem ekkora fájdalmat okozott. Van egy kedvelt történetem, amelyet már talán megosztottam itt is, de azért szíves örömest elregélem újra.

Amikor olyan tizenkettő éves forma kislány lehettem, akkoriban kezdtem romantikusabbnál romantikusabb szituációkba vizionálni szerény személyemet az ellenkező nem jeles képviselőivel. Közel és távol nem volt még egyetlen hús-vér hímnemű sem, hogy a vágyaimat beteljesítse, de én azért szorgosan fantáziáltam. Természetesen patyolattiszta lelkületű gyermeklányként csak a nyilvános csókolózásig jutottam el eme fantáziákban. A lényeges momentum mindössze annyi, hogy kristálytisztán emlékszem a metódusra: mindig egy nagy baráti társaságról fantáziáltam, amelynek az egyik tagjával voltunk ilyen-olyan kapcsolatban, és a legfontosabb minden esetben az volt, hogy már a tizenkét éves fantáziámban határozottan leszögezzem, hogy mi nem alkotunk egy párt azzal a fiúval, nehogy a többiek azt gondolják, hogy foglalt vagyok.

Mindenre megesküszöm, ami szent, hogy még mielőtt személyes tapasztalást szereztem volna a dologról, már ez a gondolat motoszkált az elmémben. Ez csak azért lényeges, mert ezáltal én megcáfolni látom azt, hogy bármely sérülés implikálta volna ezt az attitűdöt, szerintem szimplán csak arról van szó, hogy életem első percétől kezdve a szabadságom a legnagyobb kincsem.

 

További cikkek: