„A szépség szubjektív, de azért valljuk be, annyira nagyon mégsem az” – A testpozitív törekvések margójára

A mai nap rendkívül veszélyes vizekre készülök evezni, három mentőmellényben fulladozom apró babakék hajóm bársonnyal bevont kormánya mögött, mert megosztó véleményem ellentmondást nem tűrően gomolyog elő koponyám üregeiből – fogadjátok szeretettel.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban bukkantak fel az ugyanazon elv mentén konstruált, egy kaptafára készített posztok az instagram-hírfolyamomban. Különböző nők, akik testük minden tökéletlenségének felvállalásával propagálják a természetes, hús-vér emberek térnyerésére irányuló törekvéseket a filmiparban és a közösségi média berkein belül.

Legtöbbükön nem találhatók kirívó testi hibák, csak narancsbőr, striák, szabálytalan bőr, arcszőrzet, hasonló kaliberű, valóban természetes tökéletlenségek. Számtalan olyan művészbe is ütköztem az Instagram céltalan pörgetése közben, aki művészetének eszközeivel ugyanezt az üzenetet közvetíti a világnak: több természetes, átlaghoz sokkal közelebb álló, akár hibáikat nem takargató embert a médiába; több sokkal „életszagúbb” jelenetet a filmekbe. (Főleg az intim jelenetekkel kapcsolatban gyakori kifogás az illuzórikusság, mert a koitusz nehezen jöhetne létre a filmekben alkalmazott steril módon.)

Ezennel el is érkeztünk a problémámhoz, apró vizi alkalmatosságom alatt hullámzani is kezd a víz. Én ezt nem szeretném. Nem szeretnék átlagosan tökéletlen testekkel szembesülni lépten-nyomon. Nem szeretném az óriásplakátokon, a tévé-képernyőkön és a telefonom kijelzőjén keresztül is más emberek hurkáit, bőrhibáit, striáit, benőtt szőrtüszőit és bőrkeményedéseit csodálni. És nem, nem érdekel, hogy senki teste sem tökéletes, hogy a plakáton látott kép hazugság, hogy sem én, sem más átlagos ember soha az életben nem fogja tudni megközelíteni sem azt az idolt – nem véletlenül nem tesszük közszemlére a csúfságot. Mert az. Attól, hogy valami természetes és emberi, még nem lesz automatikusan szép is.

Nem szeretnék átlagos nőket látni a Victoria’s Secret kifutóin, mert ott, abban az érában emberfelettien gyönyörű nők látványára szomjazom, és hitvallásom szerint felnőtt emberek számára feldolgozható kell hogy legyen a tudat, hogy vannak náluk szebb emberek is.

Egyre beljebb hajózom, a mennydörgő feketeség vadul örvénylő origója felé, de a java még csak most következik. A legkevésbé sem tudok egyetérteni azzal a manapság oly divatos nézettel, miszerint mindennemű tökéletlenséggel együtt is mindenki szemet kápráztatóan gyönyörű – egyenesen címlapra, vörös szőnyegre való.

A „mindenki szép a maga módján” kezdetű frázis a világ legnagyobb hazugsága, a Mikulás meséje és a Tiborcz-család befektetési tanácsai után. Nem természetes? Igen. Nem életszerű? Nos, a válasz erre is igen. De aki azt állítja, hogy a tökéletes, hibátlan, szabályszerűen arányos test látványa nem szemet gyönyörködtető, az véleményem szerint hazudik.

Persze, azon már lehet lamentálni, hogy azért tűnik-e annak, mert ősidők óta így vagyunk huzalozva, vagy csak az évszázadokon át uralkodó patriarchális elnyomás züllesztette el ragyogó ítélőképességünket – a tényen viszont nem változtat.

A világ zord és kegyetlen hely, ahol a nagybetűs szépség a legfőbb értékeink közé tartozik – ennek azonban vannak tagadhatatlan vesztesei. Átérzem-e azon emberek frusztrációját, akik nem a kedvezményezettek táborát erősítik? Remélem, igen, és ezzel a kijelentésemmel empátiám mellett végtelen szerénységemről is tanúbizonyságot tettem. Véleményem szerint azonban rendkívül helytelen az a mentalitás, melynek segítségével megfosztjuk a szépség fogalmát a jelentőségétől, ugyanis ha mindenki szép, az automatikusan hordozza magában azt is, hogy ugyanakkor senki sem az.

Persze, a vadul gomolygó felhők közül kihallom a mennydörgést, miszerint a szépség szubjektív, de azért valljuk be, annyira nagyon mégsem az. Igaz, életünk során számtalan tapasztalás befolyásolja, hogy végül mily látványra sóhajtunk fel ábrándosan, egyes elméletek szerint azonban a két nem arcberendezésében bizonyos szabályszerűségeknek érvényesülni kell ahhoz, hogy vonzónak tartsuk őket. A női arc szépségének megítélésekor azokat a vonásokat részesítjük előnyben, melyek magas prenatális és serdülőkori ösztrogénszintre engednek következtetni, a férfiaknál pedig ugyanez a helyzet a tesztoszteronnal. Ezen elmélet szerint ítélőképességünk csak a szaporodási vágy árnyékában bontakozhat ki.

A végtelenségig lehet vívni azon, hogy ez így van-e avagy sem. Jómagam nem fogadom el ezt a gondolatot, mert túlságosan pragmatista vagyok, így ha a gyakorlatban nem megvalósítható az objektív ítélethozatal elve, én nem kívánok erre időt pazarolni. Azt azonban vallom, hogy létezik olyan, ami majdhogynem mindenkinek tetszik, és létezik olyan is, ami jóformán senkinek sem.

És nem igazán értem, hogy ha semmilyen más értéket nem teszünk ennyire univerzálissá és szubjektívvá – hiszen gond nélkül definiáljuk az okosat, az erőset, az ügyeset, a vicceset –, akkor ez az egy kategória miért képez ilyen masszív kivételt.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Írd meg te is a sajátodat az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: