A szingli nő „tragédiájának” szubjektív megoldása

A társadalom folyton azt sugallja, hogy változtatnunk kell a szingli helyzetünkön, mert az mintha tragédia, kudarc lenne. A kérdés, amit általában mindenki feszeget az egyedüllét kapcsán, legtöbbször a „hogyan?” kérdés köré épül; ám egyedülálló nőként arra jutottam, hogy a „hogyan?” kérdésfelvetés rossz és szükségtelen. Ha feltesszük a kérdést, hogy hogyan legyünk egyedül, akkor elfeledkezünk a tényről, hogy már egyedül vagyunk.

Tulajdonképpen az egyedüllét társadalma vagyunk; önző, individualista masszát alkotunk. Az életben ugyanis – amiben egyedül harcolunk – mindig saját érvényesülésünket tartjuk fontosnak. Azt hisszük, olyan individuumok vagyunk, akik mások fölé emelkedhetnek, ezért egyedül állunk a tömeggel szemben. Különlegesnek és kivételesnek tartjuk – vagy legalábbis szeretnénk tartani – magunkat. Ez érvényes az iskolai versengésre, munkahelyi harcokra, párkeresésre, párok közötti bizonyítási kényszerre egyaránt: azt hisszük, valaki ellen, egyedül küzdünk. Ám az egyedüllét érzése és az egyedüllét művészete nem egy és ugyanaz. Nem tudunk csak úgy egyedül lenni, és ami még fontosabb: jól lenni egyedül. Aggódunk, ha tíz százalékon van a telefonunk például, mert azon keresztül kapcsolódunk másokhoz; mindig kell tehát egy megnyugtató mankó, valakinek akár az online jelenléte, ami nem feltétlenül teljeskörű vagy igazi.

Mi az emberiség legnagyobb félelme? Mi a szingli nő tragédiája?

Mivel egyértelmű, hogy az említett ellentmondásnak valamilyen oka van, a „hogyan?” helyett másfajta kérdőszót használnék. Azt kérdezném meg, hogy mi az, amitől félünk az egyedüllétben és miért? Mi a szingli nő tragédiája tulajdonképpen? Mi mindannyiunk legnagyobb félelme? Az, hogy nem vagyunk szerethetőek, értékesek, egyediek és különlegesek, hogy létünknek nincs különösebb értelme, pótolhatóak vagyunk. Ebből kifolyólag a szingli nőt gyakran lesajnálják, mert biztosan nem talált valakit, és ha nem talált valakit, akkor bizonyára nem elég érdekes, különleges.

Találtam egy megoldást, egy igazi gyógyírt erre a félelemre

A receptem a következő: csak el kell fogadnom, hogy nem lehetek annyira különleges – senki se lehet ilyen különleges –, hogy valaki azt gondolja rólam, én vagyok az igazi. Mert nincs is olyan, hogy igazi. Ezt bármilyen nehéznek is tűnik elhinni, olyannyira valóságos. Az lehetséges, hogy egy fontos ember legyen végig valakinek az életében – vagy több fontos ember –, de egy igazi, megfelelő ember nem létezik. Ahogyan én is több embert szerettem, úgy én is csak egy történet leszek mások életében. Sztoikus nyugalommal tehát megpróbálom kijelenteni, hogy nem vagyok érdekes, sem különleges, felesleges tehát ezt az érzést hajszolni.

Mert valójában mindannyian egyformán különbözünk 

Mások elvárásai olyan dolgokból építkeznek, amikben én különböző vagyok, mert noha nem vagyok különleges, de különbözök másoktól. És ez fontos. Onnantól, hogy különbözök, nézeteltérések, meg nem felelések, össze nem illések lesznek. És ez biztos. Mivel a másikat egy másik család nevelte, másképp szocializálódott és mások a nézetei, olyan elvárásokat fog támasztani velem szemben, amiknek én nem fogok megfelelni, mert én más rendszerbe születtem bele – ez adja a különbözőség alapját, erre jön rá a kultúra. A különbözőségünk okozza azt is, hogy különlegesnek és érdekesnek látjuk a másik embert; pontosabban a másik ember különbözősége és a saját elvárásainknak a masszája okoz egy olyan harmonikus zűrzavart, amit aztán szerelemnek hívunk.

Persze, csak egy van belőlem; a genetikám, a gondolatvilágom, minden-minden csak én vagyok. Ugyanakkor mindez a társadalomból jött létre; a szomszédok félmondataiból, a tanárok sértéseiből, a barátok mosolyaiból, a szerelmek nézéseiből. Szinte ugyanolyan vagyok, mint bárki más. Ezzel a nyugalommal kell élnem. És azzal, hogy meg fogok halni. A szingli nő tragédiája ugyanis az is, hogy egyedül fog meghalni. Érdemes lenne megbarátkoznunk a ténnyel, hogy egyedül fogunk meghalni, még ha emberek vesznek is körül. Ez a gondolatmenet a kéretlen társadalmi nyomást segíthet levenni a vállunkról.

Gondoljunk csak bele: mit látunk szépnek és érdekesnek másban? Azt, ami belőlünk hiányzik. „Minden sóvárgó az után sóvárog, ami még nincs neki, nincs kéznél, nem az övé, nem önmaga, amit hiányol; mind ilyesmikre irányul a szerelem, a vágy” – fogalmazza meg Platón a Lakoma című művében. Arra viszont senki sem tanít meg, hogy úgy szeressük a másik embert, ahogy van, mert általában csak azt a részét akarjuk szeretni, amit mi szépnek látunk, ami hiányzott nekünk egész életünkben. Ez önző szeretet.

A szingli nő tragédiája

A szingli nő tragédiája az is, hogy nem szerették, holott azt is figyelembe kéne venni, hogy tudott-e ő jól szeretni? Egyáltalán mi honnan tudjuk, hogy jól szeretünk? Erich Fromm szerint: „Ha azt tudom mondani valakinek, hogy szeretlek, tudnom kell azt is mondani: Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is.” Úgy érzem, én még nem szerettem így, vagyis nem szerettem jól. Mert a másik embert nem önmagában láttam, teljes egészében – ahogy önmagamat sem látom egészben. A másiknak csak azt a részét láttam és szerettem, ami engem megnyugtat. Nem szerettem vele az egész világot és nem szerettem benne magamat. Sőt. Nem szerettem benne dolgokat, mert magamban sem szerettem dolgokat. Próbálok ezen változtatni, ami bevallom, nehéz. Igazán jól szeretni valakit, aki tőlem különböző – én valami ilyesmire vágyom.

Arra jutottam tehát, hogy két nyugalom létezik, amire szükségünk van a nagyjából félelemmentes szingli léthez: a különbözőség és a halál okozta nyugalom. Ez bizarrul hangzik, de gondoljunk bele: ha elengedjük azokat a képzeteket, hogy különleges karakterek vagyunk és hogy örökké élünk, akkor közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy azt az életet éljük, amit szeretnénk.

Felmerül a kérdés, hogy ezekre tudatosan koncentrálva engem mégis mi ösztönöz arra, hogy éljek, tanuljak, mozogjak, párt keressek?

A különbözőségemen keresztül azt tudom mondani, hogy nem vagyok különleges, de ezt tudom úgy látni, hogy nem tragédia. A különbözőségem az én rendszerem, az én valóságom, ahogyan a tényeket megszűröm, mindez én vagyok. Ez nem különleges, mert mindenki különbözik a másiktól a rendszereik miatt. Ezért fogok másoknak kellemes meglepetést, vagy épp óriási csalódást okozni. Ha nem tudok megfelelni mindenkinek – ahogy korábban kifejtettem –, és ha biztos, hogy össze nem illéseim lesznek másokkal, akkor elengedhetem a megfelelési kényszereimet – zsupsz, ki az ablakon. Amikor pedig elengedem ezeket a megfelelési kényszereket, elkezdhetek gondolkodni azon, hogy milyen szeretnék lenni, milyen életet szeretnék élni addig a pontig, amíg meg nem halok.

Minden szinglinek azt mondanám, hogy kapcsolódjanak másokhoz a gondolataikkal! Kapcsolódjanak fizikailag a háziállatukhoz, rokonaikhoz, barátaikhoz! Kapcsolódjanak, de ne mankó legyen a másik, ne a különbözőségek pótlóeszköze, hanem élő ember! Ehhez el kell engedünk a folyton hajszolt különlegesség-érzést, el kell fogadnunk a tényt, hogy nem tudunk megfelelni mindenkinek, és törekednünk kell arra, hogy jól szeressünk – ne csak szeressünk.

Csak ezután jöhet az élet. Csak ezután lesz a szingli nő tragédiájából valami más.

További cikkek: