A szőke herceghez nem mindig jár fehér ló, néha csak egy fehér bot – Tinderes álomrandi egy vak sráccal

Kiemelt kép: web0.nepszava.hu Kiemelt kép: web0.nepszava.hu

Vajon minden esetben fehér lovon érkezik a szőke herceg? Sokszor tettem már fel magamnak a kérdést, és mindig úgy képzelte az idealisztikus énem, hogy ez így lesz egyszer. Majd jön egy kedves, aranyos srác, aki megnevettet, okos, biztos egzisztenciával rendelkezik és a nagy betűs Tökéletességet testesíti meg. De a 20-as éveim közepével a hátam mögött még mindig szingliként, egyre többször nyúltam a Tinder által kínált lehetőségek után.

Mindig szkeptikus voltam a társkeresőkkel szemben. Úgy gondoltam, hogy itt leginkább az egyéjszakás kalandokra hajtanak az emberek, ami engem nem motivált. Aztán azon kaptam magam, hogy beszippantott az alkalmazás, és többé nem tudtam szabadulni tőle a kudarcok ellenére sem: randiztam olyannal, akiről kiderült, hogy nős; illetve olyannal, aki egyből a lakására hívott; sőt, olyan is akadt, aki el sem jött a találkozóra. Mégis újra és újra visszatértem a Tinderhez, mert abban reménykedtem, hogy a következő lesz az igazi.

Mindig a tökéleteset hajszoltam az applikáción, de az élet többi területén is. Csinos ruhák, hibátlan bőr, jól fizető munkahely, sportos testalkat. De valóban ezek jelentenék a tökéletességet? Egyáltalán létezik ilyen? Habár a tökéletesség egy nehezen meghatározható fogalom, a minket körülvevő plakátok, hirdetések, videók, celebek ezt az eszményképet sugallják. Ezeken túl még a családi elvárások súlyát is sokszor kellett a vállamon cipelni, ami nem mindig könnyítette meg a helyzetem.

Nem meglepő tehát, hogy a saját magammal szembeni magas elvárásokat a kapcsolataimra is kivetítettem, és közben elfelejtettem, hogy mennyi értéket takarhat egy „tökéletlen” külső. Egy idő után feltűnt, hogy minden fiúban, akivel randiztam, egy közös vonás volt: a nárcizmusuk. Azt hiszem, ezek a találkozóim a fleabagging-jelenségnek voltak a legjobb példái, hiszen mindannyian ugyanabba a nárcisztikus kategóriába tartoztak. Leginkább magukkal voltak elfoglalva és a saját fejlődésükbe, külsejükbe fektettek energiát, de a kapcsolat működésébe vagy kialakulásába nem. Ezen felül a folyamatos megfelelési kényszerrel is meg kellett küzdenem mellettük.

A fordulat akkor jött el, amikor egy csúfos szakítás után újra az álnok Tinder után nyúltam, jóval kevesebb elvárással. Már nem tévesztett meg a vakítóan fehér mosoly az élére vasalt inggel, így akadt meg a szemem egy vak férfin. Itt felmerülhet a kérdés, miként tudta használni a Tindert, ami – mint tudjuk – egy képekre épülő alkalmazás. Alapvetően a barátai voltak azok, akik segítettek elmagyarázni neki, hogyan néz ki egy-egy lány, akit az algoritmus feldobott, illetve a telefonja VoiceOver beszélő funkciójának segítségével tudta értelmezni a látottakat. Azonban egy tényleg ennyire képekre épülő alkalmazásnak a használata hosszú távon nem igazán tartható fenn ezekkel a módszerekkel, így a Tinder elég hamar parkolópályára került nála.

Mi nem is itt, hanem Facebookon kezdtünk el beszélgetni, amiről később kiderült, jól tettem, hogy ott írtam rá, mert így biztosan célba ért az üzenetem. Rövid idő alatt kiderült, hogy kiválóan tudunk szópárbajozni, valamint a humorért sem kell a szomszédba mennie. A korábbi hozzáállásommal sosem vettem volna észre, de a sok kudarc megtanított arra, hogy ne a tökéleteset keressem, mert elszalasztom a megfelelőt.

Néhány levélváltás után egy kávézóban találtuk magunkat. Meglepően könnyedén ment a helyzet kezelése, talán még soha senkivel ennyire. Néha azon kaptam magam, mennyire megfeledkezem arról, hogy nem lát és tulajdonképpen sok esetben az én érzékszerveimre vagyunk hagyatva. Ezt a kapcsolatot sokkal bensőségesebbnek éltem meg, mint az eddigieket. Nyilván ehhez hozzátett az, hogy vak: ilyen helyzetben teljesen eltűnnek a kacér mosolyok, a csábos szempillarebegtetések, ennél sokkal több mindenre van szükség a cél eléréséhez.

Folyamatosan figyelni kell a másikra, nem csak fizikálisan, de lelkileg is. Az érintésnek teljesen más jelentése lesz, hiszen látás hiányában a beszédhang mellett ez az egyetlen lehetőség arra, hogy teljes képet kapjon a nem látó arról, hogyan is néz ki az, aki vele szemben van. Itt apró érintésekre kell gondolni, amikből kiderül, milyen a másik haja, bőrének tapintása, az alakja. Ezek mind olyan dolgok, amik segítenek eldönteni, hogy szimpatikus-e partnere. Ehhez azonban nagyfokú bizalomnak kell lennie mindkét fél részéről, hiszen a test feltérképezése történik ilyenkor – természetesen ízléses kereteken belül maradva. Tényleg csak annyira, hogy teljesebb képet kapjon a nem látó.

Ami még nagyon fontos, az az állandó és őszinte kommunikáció. Arcjáték, mosoly híján minden gondolatot, érzést meg kell osztani a másikkal. Ami nekünk, látóknak természetes, hogy egy fanyar félmosollyal vagy cinkos összekacsintással elintézzük, az a vakok esetében korántsem kivitelezhető. Illetve, ami fejtörést okozott az elején, hogy mivel egy nem látó nincs tisztában feltétlenül azzal, hogy milyen arcmimika párosul egy-egy érzelemhez, gyakran értettem félre randipartnerem arckifejezését. Ugyanis, mint kiderült, egy gondterheltnek tűnő arc mögött nem biztos, hogy ténylegesen beszélhetünk problémáról.    

Ez a kapcsolat rengeteg boldog pillanatot, nagy felismerést és nem utolsósorban érzelmi biztonságot adott, amit korábbi nárcisztikus partnereim mellett sosem éreztem. Persze idővel kiderült, hogy a vaksága mellett neki is számtalan más emberi „hibája” van, de a jól megalapozott kapcsolatot ezek már nem tudták megingatni.

Ma már tudom, a tökéletesség nem fontos, minden csak egy megoldandó probléma. A szőke herceghez pedig nem mindig jár fehér ló, néha csak egy fehér bot.

További cikkek: